Kékmadár - 8

A keresztapa

A húsvéti kecskesült elfogyasztása utáni békés ejtőzésünket kései locsolkodók lábdobogása verte fel. Az ajtónyílásban Ficzere, a fatelep kapus-párttitkára és vagabundus fia, Köcsög óvakodott beljebb.

– Aggyonazisten: bort, búzát, békességet!– tirádázta borízű, rekedtes hangján Ficezere és a dugójától megszabadított szappansüvegből elkezdték fiával a fehérnép életre locsolását.
– Aggyonazisten, nektek is! – kínálta őket hellyel az asztalnál nagyapám, de ők két sarkukon billegve megálltak a konyha közepén és ünnepélyes arcot vágva szemüket forgatva anyámat fixírozták. Mivel, hogy ennyire beléjük szorult a szó, nagyapám egy-egy pohárka lófingatóval próbálta a nyelvüket megoldani. Ez némileg sikerült is neki, mert Ficzere egyszerre előhozakodott a farbával.

– Megszületett a kis Matyikánk, a tizedik.
– A jó istenke éltesse a feltámadás napján. Megszületett a kis húsvéti bárány.– emelte koccintásra borospoharát nagyapám. Ittak. Ficzere megtörölte a bajszát és le sem véve a szemét anyámról elővezette a témát.
– Keresztanya kellene neki, és mi Ilanénire gondoltunk.– anyám egy pillanatra a nagy megtiszteltetéstől megszédült, de nem mert ellentmondani a nagyhatalmú kapusnak, aki még ráadásul párttitkár is volt. Még kirúgatná, ha nem vállalná el a keresztanyaságot! Kíváncsian fordult Ficzeréhez.

– Aztán ki lenne a keresztapa Feri bácsi? – Ficzere haptákba vágva magát, két sarkára állt. Arcán átszellemült mosoly jelent meg, mintha egyenesen fel akarna szállni a menybe. Majd sejtelmes hangon dürögve, mint egy fajdkakas, kivágta az adut: –Rákosi elvtárs, ő maga személyesen! – anyám kirúgva maga alól a hokedlit felugrott és – éljen Rákosi! Kiáltással hirtelen vadul tapsolni kezdett. Így volt ez szokás akkoriban. Ha elhangzott a nagy, vezér neve, mindenki tapsolni és éljenezni kezdett, aki meghallotta. Anyám tett még egy elhaló kísérletet a keresztanyaság elhárítására, de Ficzere hamar elvágta a visszavonulás útját.

– Vegye úgy Ilike, hogy ez pártfeladat!– jegyezte meg rókamosolyával, majd kirúgva maga alól a hokedlit egy éljen Rákosi kiáltással elviharzott elsőszülött fiával a nagy vagabund, lókötő Köcsöggel. Anyám falfehéren roskadozott a megtisztelő feladat súlya alatt, de nem volt appeláta. Ficzere a pártsejtben anyám felettese volt. És nem illett újat húzni vele. Annyit még el kell mondanom elöljáróban, hogy a Ficzere felsége a Bumbus Maris, olyan rút volt, hogy az oroszlán ríva ette volna meg. A homloka közepén volt egy diónyi fekete anyajegy. Ezért kapta a Bumbus ragadványnevét.

Rútsága ellentételezésül, nagyon szép, eszes, és jóravaló lányai voltak, akik mind jól mentek férjhez. A négy fiú, viszont csak egy fokkal volt szebb az ördögnél! Mind az anyára hajazott. Köcsög öt évvel volt nálam idősebb, az unokabátyámmal járt egy osztályba. Onnan adódott a barátságunk. Ő, egy igazi vagány, mezőt járó, fészekrabló, kertek fosztogatójaként elhíresült csibész volt a javából. Így kerültünk komaságba a Bumbusmarisékkal és amíg ott laktunk, tartottuk is a rokonságot. Utána, már fellazultak a kötelékek, de ha hazalátogattam nyaralni, vagy téli szünetben mindig megtaláltuk egymást.

2

Lassanként kezdett körvonalazódni a keresztelői ceremónia. Dikó elvtárs,a megyei párttitkár megkapta fentről az ukázt és azon melegében lepasszolta Börcsöknek.
– Idefigyelj Börcsök elvtárs!– nézett szembe a hatalmas íróasztal mögül kikandikálva az előtte prémes usánkáját kezében szorongató, toporgó, kis cingár emberkére.– te, felelsz, mégpedig, a fejeddel, hogy simán lemenjen ez a keresztelő! Rajtunk lesz a világ szeme! Itt lesz megyénk országgyűlési képviselője: Gerő elvtárs. A miniszterek, funkcionáriusok. Nem hozhatunk szégyent a megyére, ki kell tennünk magunkért! – tirádázott és kis hatásszünetet tartva áhítattal legeltette szemeit a szemközti falon lógó Rákosi képen. Olyan átszellemülten nézte, mint egy földre szállt istent.

– Itt lesznek talán még az ENSZ-től is!– überelte Börcsök, de Dikó elsiklott a megjegyzés fölött, mire Börcsök témát váltott.– hogy gondolod Dikó elvtárs, hol legyen a helyszín? A Megyei Tanácsházban, vagy a Pártházban?– kérdezte fontoskodóan. Mire Dikó felhorkanva ráripakodott.
– Miféle névadóról habratyolsz, te itt összevissza? Keresztelő lesz, mégpedig a javából! Ez a mi szeretett vezérünk személyes kívánsága. Lazítani kell a gyeplőn, hagy lássa a pórnép, hogy nem is olyan emberevő, istentől elrugaszkodott pokolfajzatok a kommunisták! Na, érted a csíziót?
– Értem, én, értem, nem vagyok hülye! Azt mondd meg nekem, hogy hol legyen a fogadás és a díszvacsora? Hány személyre hozassunk ételt a Gundeltől?– Dikó úgy ugrott fel, mint aki darázsfészekbe ült. Fogadás, díszvacsora? Hát hol élsz te Börcsök elvtárs? Szeretett vezérünk puritán körülmények közt szeretné megülni a keresztelőt. Ezzel is bizonyíthatná, hogy az egyszerű nép fia. Ő is ember, nem pedig egy totem, kitömött báb! A biztonságot bízzuk az ÁVH-ra! Te a protokoll levezényléséért felelsz.

– Mi legyen a menü? – kérdezte a feladat iszonyatos súlya alatt roskadozó Börcsök.
– Hogy mi is legyen? Jó kérdés. Hát, amit a nép egyszerű gyermeke eszik, te pupák!– Csapott az asztalra bosszúsan Dikó, ekkora értetlenség láttán.– csak semmi felhajtás!
– Börcsök kétségbeesetten tépkedve usánkája szőrit, rákérdezett.– már, hogy érted azt, hogy mint a nép egyszerű gyermeke?
– Hát hogy eszik a nép egyszerű gyereke, he?
– Hááát,a szájával.– vágta rá Börcsök. Dikó ettől dühbe gurult és az asztalra csapva szónokolni kezdett.
– Most egyszer és utoljára elmagyarázom neked a szituációt, te seggfej! Szeretett vezérünk leereszkedik a nép közé. Úgy akar enni, inni, vigadni, mint ősei az egyszerű magyar parasztok, csordapásztorok, csikósok, gulyások stb, stb….

Börcsöknek elkerekedett a szeme aztán földhöz csapva usánkáját lamentálni kezdett.– már megbocsáss, de nem, hogy zsidó csirkekereskedő volt mielőtt kommunistává vált? Komolyan mondom a Hudinin is, túltesz, hogy az Adai zsidó fűszeres fia egyszerre magyar parasztivadékká vedlett át. Ha ez igaz, akkor Rákosi apánk hatalmasabb a teremtő istennél is–éktelenkedett magából kivetkőzve Börcsök. Dikó ettől méregbe gurulva befogta Börcsök száját és lenyomta a karszékbe.

– Te isten marhája, meg vagy te őrülve, hogy feszegetni mered szeretett vezérünk pedigréjét! Hát mi közünk nekünk, porszemeknek a vezérek színe változásához. Egy szót se többet, te kétbalkezes balfácán, mert tüzes fogóval tépetem ki a nyelvedet az ÁVÓ-sokkal! A vezér, most parasztivadékként leszáll hozzánk a menyből, akarom mondani a fehér Házból, és a nép együgyű vezéreként elvegyül a pórnép közé. Velük eszik, iszik, talán még elénekeli a Bazsamárit is, ha jókedvre hangolódik. Nála sose lehet tudni. De, ha egyszer megmérgesedik, akkor kő, kövön nem marad!
– Értettem.– vágta össze bokáit Börcsök és félénken újfent rákérdezett.– de, mi legyen a menü? Dikó kényszeredetten elmosolyodott és leereszkedően megveregette az előtte remegő lábakkal citerázó Börcsök vállát.
– Te, ne törődjél a menüvel. Kirendeljük a Gundelt. Lesz ott lazac, kaviár, sült malac, libamáj, máglyarakás, túrós béles, négercsók! Amihez a Fehérházban hozzászokott Rákosi apánk ugye…

3.

Börcsök az eligazítás után íziben hozzákezdett a keresztelő megszervezéséhez. A mesterien kimunkált protokoll tervezetét átnyújtotta Dikónak. Ő, pedig disznóbőr díszkötésben tovább küldte a vezér titkárságára. A protokollfőnök elé került a tervezet. Az is megfejelte még, egy –két mozzanattal, csiszolt, finomított rajta.

Rákosi elvtárs és a keresztanya, a kis Matykóval a páncélozott Csajkán vonul végig a városon. Hagy lássák a népek élőben őt. Címeres kristálypoharak, herendi étkészlet. Egyenesen Franciaországból kell hozatni, homárt, kagylókat, langusztát! Finom rajnai borokat az NSZK-ból! Kirendelni az Úttörő Zenekart, katonazenekart, tűzoltózenekart! Sőt az Állami Népi Együttessel előadatni az Ecseri lakodalmast!

És a Szovjet Himnusz, az Internacionálé?– azokkal mi lesz, kimaradnak? – vetette fel Dikó. A protokollfőnök rögtön kapcsolt és így felelt.
– Természetesen a Szovjet Himnusszal kezdünk Dikó elvtárs.– hirtelen újabb ötletek tolultak fel benne és a szárnysegédhez fordult– Bársonyszék, kis sámli, aranyevőkészlet. Ezek kellenek a miliőhöz, hogy vezérünk otthonosan érezze magát.! Sőt, levitetjük kedvencét Dobi elvtársat is. Hagy legyen teljes a vezérkar: Farkas, Révai, Gerő, Olt Károly satöbbi, és satöbbi….
– Ennyi erővel akár Minisztertanácsot is tarthatnánk.– fontoskodott Dikó. A protokollfőnök rábólintott és sarkain billegve, fejét kissé oldalt hajtva, mintha égi sugallatot hallana elgondolkodva megszólalt. Mi lenne, ha meghívnánk az ENSZ-et is, nemzetközivé téve, emelnék az ünnepségét fényét, nemigaz? Mit szólnak hozzá?– Dikó és a szárnysegéd, helyeslően bólogattak. Dikó belelkesülve felvetette:– akkor mán meg kellene hívnunk a Sztálin elvtársat is adta az újabb écát. A szárnysegéd rátett még egy lapáttal.

– Akkor, már hívjuk meg Marxot és Engels elvtársakat is, sőt Lenin elvtárs sem maradhat ki a sorból, így lesz teljes a csapat!– sorolta fellelkesülve. A protokollfőnök rábólintott.
– Igazatok van, hagy legyenek együtt a lángelmék!
Miután így szépen kimunkálták a tervezetet, megküldték a Kremlbe jóváhagyásra. Dikó hazatérve megsürgette a munkálatokat, és személyesen ellenőrizze azok előrehaladtát. Serényen folyt a munka. Felszórták murvával a repülőtértől a város központjáig vezető utat. Fellobogózták a várost. Beszerezték a piros bársony futószőnyegeket, kis sámlit készíttetettek Rákosi elvtárs lábai alá, hogy magasabbnak lássék. Mikor már mindennel elkészültek beütött a mennykő: a Kremlből lefújták az egészet! A Kreml protokollfőnöke tajtékozva markolta meg a K vonal telefonkagylóját és magából kikelve ordítani kezdett Rákosival.

– Mit akarnak maguk, keresztelőt?
– Igen, mért baj ez, Ipiapacs elvtárs, rosszat tettünk?
– Remélem, nem akarod, hogy a Beríja, kösse meg a nyakkendődet Matyi? –kaffogta vészjóslóan –, hogy a sátán tépkedje ki a szemed szőrit! Hát, ha már ennyire belemerültél a személyi kultuszba, azért kissé gondolkodhattál volna, hogy a kommunista világeszmébe, hogyan illik bele egy keresztelő. Először is: isten nincs, keresztelő sincs. Egyszerű névadó, az mehet, de semmi elrugaszkodás! Megértettük egymást?
– Meg, Ipiapacs elvtárs. Mindent úgy teszünk, ahogy ott fenn kívánják!
– Várjon, ne tegye le, még nincs vége! Hagy hallom, kiket hívtak meg maguk arra a keresztelőre?

– Hát, elsősorban a nagy Sztálin elvtársat, díszvendégnek, egyenesen Őt, magát!
– Na, erőltesse meg a memóriáját, hagy hallom, kit még?
– Elnézésedet kérem, de a protokollfőnökök intézték egymás közt, erről nem informálódtam.– mentegetődzött Rákosi. Ipiapacs ettől kiakadt, mint a kakukkos óra és ordítani kezdett.
– Majd én most felhomályosítom, maga Amerika bérenc aranyfogú bájgúnár! Gúnyt akarnak űzni a szent eszméből. Mi ez, ha nem rossz vicc? Marxot, Engelst, Lenint is meghívni, régen halottak már, eszementek!
– De, a szellemük örökkön, örökké él! – vágta ki magát a slamasztikából Rákosi.

– Idefigyeljenek, szervezzék át az egészet, küldték fel a módozatot engedélyezésre! Ne akarják, hogy ezt a mocskot a Beríja elé, tegyem, mert, akkor nem is a Beríja, hanem a hóhér köti meg a nyakkendőjüket! Ha annyira akar szerepelni, a nép atyja ként tetszelegni, akkor pianóban, diszkréten tegye, anélkül hogy árnyékot vetne Sztálin apánkra. Mit akar az ENSZ-el? Még elhomályosítana bennünket, hogy míg a Szovjetuniót elkerülik, majd magukat megtisztelik! Ekkora baromságot, skandalum! Végeztem!– csapta le a telefonkagylót. Miután így kiosztották, Rákosi azonnal hívatta Gerőt. Kissé feszengve, akadozó nyelvvel vezette elő neki a témát.

– Idefigyelj Gerő elvtárs, nincs nekünk szükségünk ekkora felhajtásra! Egyszerűbben is megtarthatnánk azt a névadót, családi körben. Na, értesz engem, intézkedjél, kérlek. — Gerő azonnal hívatta a protokollfőnököt, és nyomban kiosztotta.– Miket művelnek maguk a hátam megett, hagy hallom?
– Gerő elvtárs, mindent úgy tettünk, ahogy a tervezetben kimunkáltuk. Szolnokon ácsolják a Kossuth téren a szónoki emelvényt, piros drapériával bevonva. Egyenesen Buharából hozattunk hat kilométer piros bársony futószőnyeget, kivágtunk minden fát a főtéren, hogy ne akadályozzanak bennünket!
– Miben?
– Hát, hogy átláthassuk a tömegeket…
– Atyaisten, vadbarmok, mit tettetek még?
– Rend behozattuk a város főtemplomát, ahol a keresztelőt fogjuk megejteni. Aranygombos kereszteket tettünk a két torony csúcsára, hagy hirdesse vezérünk dicsőségét, adakozó kedvét.

– Marhaság, akkor mán, mért nem ötágú csillagokat raktatok fel fafajek! Kommunizmus van, vagy mi a szösz! Van még valami?
– Úgy gondoltuk, hogy a lakoma végén kihordatjuk a székeket a teremből, mint egykor Mátyás király is tette volt, hogy az urak a jelenlétében állva tiszteljék őt. Mi pedig állófogadássá alakítjuk át az eddigi ülő fogadást. A székekből máglyát rakunk a főtéren és meggyújtjuk! Rakunk közé pár gyújtóbombát is, csinálunk egy kis tűzijátékot, hagy hirdessék az égbecsapó lángok a kommunizmus dicsőségét!
– Tudják mit, bezárazom magukat a Lipótmezőre! Azt akarják, hogy az egész szocialista világ rajtunk röhögjön, alá aknázni a szocialista világrendszert? Na, állítsanak le mindent, inkognitóban megyünk és kész! Végeztem!

A protokoll főnök továbbadva a letolásokat hívatta Dikót, az meg a Börcsököt.
– Idefigyelj Börcsök elvtárs, nem megy ez a nagy felhajtás. Valahogy egyszerűbben kellene megszervezni ezt a névadót. Börcsök elsápadva lamentált.
– De, kérlekszépen már hetek óta gyakorolják az úttörők az életképeket a reptéri Nagygyepen. A tűzoltózenekar is szakadatlanul próbál. Munkaszüneti nappá akarjuk nyilvánítani június huszadikát, a keresztelő napját, hogy nagyobb legyen a tömeg!
– Atyaisten, vadbarmok! Tönkre akartok tenni? Mindent leállítani!– csapott az asztalra, hogy megrepedt az üveglap. Úgy üvöltött, mint a fába szorult féreg. Börcsök kétségbeesetten mentegetődzött.
– De, kérlekszépen én csak a parancsodat teljesítettem. Mit tettünk rosszul?

– Úgy, parancsot teljesítettünk, mindent a felettesünkre kenünk! Ezt aztán értitek, felfelé mutogatni, amikor baj van. Tisztába vagy te azzal, hogy minek hívják azt, amin ti munkálkodtok? Provokáció, a kommunista eszmék szembeköpése! Az új világrend aláaknázása. Még hogy a kapitalisták rajtunk röhögjenek,s elmondhassák, hogy a kommunista urak dőzsölnek,a nép meg nyomorog,a küszöböket rágja! Nem, nem Börcsök elvtárs, ekkora támadási felületet nem hagyhatunk a kommunizmus épületén! Csak, szépen, pianóban, semmi felhajtás. A vezér is azt eszi, mint az egyszerű pórnép! Világos-ez? – ezeket hallván Börcsök begerjedve lekapta fejéről usánkáját, a földre dobta és megtaposta. Úgy tiport rajta, mintha a kapitalizmus hidrafején taposna. Közben így vinnyogott.

– na, de Dikó elvtárs, ebből akkora, de akkora botrány lesz, hogy nekünk annyi! Ha a vezér kényes gyomrát megüli, a görhe, málé, csicsóka-pityóka, gerzemörze és beledagad! Akkor aztán nekünk annyi! Én ezt nem csinálom tovább, kiszállok!– Dikó azonban nem engedett. Így fordult hozzá.
– Csillapodjál. Gyors intézkedést kérek. Van rá négy napod, hogy átszervezzed a protokollt! Szabadság!– köszönt el Börcsöktől és becsukódott a távozó után a párttitkári szoba párnázott ajtaja

4

Börcsök romokban hevert. Nagy tanácstalanságában testi, lelki jó barátjához, hű táskahordozójához, Leidekkerhez fordult. Leidekker éppen a borbélyüzlet ajtófélfáját támasztotta a délután bágyasztó melegben. Ilyenkor nincs vendég. A melósok kiözönölve a gyárkapun inkább a kocsmákban öblítik le a napi robot verítékét egy-két korsó sörrel. Mert ugye a vízveszteséget pótolni kell!
– Csak te tudsz rajtam segíteni, hű táskahordozóm! A föld alól is elő kell kerítenünk egy erre a feladatra alkalmas személyt, aki echte magyaros étkeket, amolyan falusi gerzemőrzéket tud kifőzni, de nagyban!
– Amolyan himi-humikra gondolsz, mint cibereleves, derce, görhe, málé, miegymás?
– Bánom is én, csak népi izék legyenek, amit a nép eszik, te bibas! Na, tudsz ilyen személyt prezentálni nekem?

– Mondtam, hogy tudok egyet. A Kolopon volt szakácsné a háború előtt. Finom uraságoknak főzött. Meg lesznek vele elégedve, garantálom neked. Csak azt áruld el, kiknek főzünk?
– Jól van, megmondom: a Rákosiéknak! Hamarosan meglesz a keresztelő. Tudod a Bumbusmarisnak a fiát, a Matykót kereszteljük, és Ilanéni lesz a keresztanya, Rákosi meg a keresztapa. – Leidekkernek a hír hallatán kihullott a kezéből a nyíró olló. A Rákosi? Viccelsz velem? Csípj meg, nem álmodok, a nép vezére leereszkedik közénk, nem, ez rossz, álom.
– Nem álom cimbora, ez a kőkemény igazság. Segítened kell, ki kell húznod a pártot a szarból, amibe a Dikó belelökte. Borult az egész protokoll.

– Viktusnénémre gondoltam, ha valaki, akkor ő az a személy, aki ezt végig tudja vinni!
– De, azt kikötöm, hogy semmi disznó, kacsa, csirke, libamáj, meg ilyenek, mert azt nem láthatja a Rákosi, hogy a nép dőzsöl. Adni kell neki a szegényt. Csak himi-humi-gerzemörze lehet az étlapon. Mert, az agg vezér úgy tudja, hogy a padlásokat lesöpörte a Beadási Miniszter, a disznókat kiküldtük jóvátételként a ruszkiknak, a teheneket elvitte a TSZCS.
– Értettem.
– Meglásd, a jutalmad nem marad el! Kihagyjuk a műhelyedet az államosításból!