bakos1022 beküldött történetei

Mint mindig, most is korán ébredtem fel. Az óra fél ötöt mutatott, a szobát még a sötétség uralta csendre intve minden neszt. Napok óta így ébredek. A kétely, agyam állandó pörgése, a kétség nem hagy nyugtot számomra. Oldalra fordulva megpillantom. Békésen, halvány mosollyal a száján álmodik. Hogy miről, azt nem tudom. Csak azt, hogy olyan helyen jár, ahova én sosem nyerhetek bepillantást...

Az egész nyarat úgy töltöttem, hogy utána vágyakoztam. Vártam minden találkozót, hogy vele lehessek. Megértett, és őszinte lehettem vele. Tudta minden titkom, egyet kivéve, azt, hogy mit érzek.

Bámulsz, kérlelsz, és nevetsz… de én fittyet hányva mindezekre sétálok be veled a vízbe, és ejtelek a versenyt futó hullámok közé. Téged sem kell félteni. Egyből értem nyúlsz, és magaddal rántasz. A víz csak térdig ér, meztelenre vetkőztetlek, és egész éjjel szeretkezünk…

Emlékeztek még arra, hogy gyermekként miről álmodtatok? Milyen más volt minden?
A napok örökkévalóságnak tűntek, úgy lehetett érezni, hogy nem telik az idő, és örökké azok maradunk…

Van egy mondás, miszerint ha meghalsz, nem azon fogsz bánkódni, amiket megtettél, hanem azokon, amiket nem tettél meg, pedig megvolt rá a lehetőséged. Szeretnék úgy élni, hogy utána ne kelljen bánkódnom. Szeretnék úgy élni, hogy büszke lehessek. De nem megy. Bármennyire is törekszem...

Kérdések ezrei keringnek a fejemben… és csupán egyre tudom a választ… igen… ismét szerelmes vagyok. Ismét… vagy… talán most először. Válasz ismét nem érkezik. Ezt már magam sem tudom. Csak azt, hogy ennyire még soha senkit nem szerettem. Felidézve az arcát, gyönyörű mosolyát, elmosolyodom. Új erőre kapok tőle...

Hallja, ahogy a lény szalad utána a folyosón. Most nem lehet. Nem lehet, hogy most érjen véget. Muszáj, hogy elérje az ajtót. Már csak pár méter… futni kezdett. A világítás ki-ki hagyott. De fel sem figyelt rá. A hajó kissé balra dőlt. A tenger kezdi magába szívni. Bárcsak örökre elnyelné a lénnyel együtt...