Gyermekkori álmok

Gyermekkori álmok….

Emlékeztek még arra, hogy gyermekként miről álmodtatok? Milyen más volt minden?
A napok örökkévalóságnak tűntek, úgy lehetett érezni, hogy nem telik az idő, és örökké azok maradunk… ám végül mégis felnőttünk.
Ti miről álmodtatok? Pónilóról, mesebeli hercegről?
Emlékeztek arra, hogy évről évre hogyan változtak az álmok? Kis pici lurkóként csak az egyszerű dolgot tartottak lázba. Egy játék, egy csoki, egy állat… aztán ahogy nőttem úgy változtak ezek az álmok. Az iskolában már a szerelem kapott központi szerepet. Az álmok nagy része arról szólt, hogy kézen fogva sétálgatok a szerelmemmel. Kergetőzünk, csokit majszolunk, puszizkodunk. Még emlékszem az első csókomra. Alig múltam tizenkettő, mikor megtörtént. Esetlenek, ügyetlenek voltunk, de ki akartuk próbálni. Emlékszem mennyire nem is hozott lázba, nem értettem a felnőtteknek miért tetszik… most már értem. Azóta az álmaim sokat változtak. Most arról álmodom, hogy rám talál az igazi… kézen ragad, és szárnyalunk. Futva szeljük át a virágokkal borított mezőt, fogócskázunk az erdő sűrű, lombjai közt… majd megmártózunk egy hűs forrás vízében, és szeretkezünk. Nézzük egymást órákon át, némán, és közben mégis beszélgetünk, mert tudjuk, mire gondol a másik. Reggelente párnacsatába keveredünk, és igyekszünk legyűrni a másikat.
Arról álmodom, hogy találok valakit, akivel megoszthatom az élet örömeit, életem minden percét, akivel táncra fakadhatok a nyári záporban…
Vajon ostobaság? Álmodozhatunk felnőttként is? Megengedhetjük ezt magunknak? Hát persze. Az élet az álmokról szól, az értük zajló küzdelemről… csak most már felnőttként.
Szeretnék ismét gyermek lenni, önfeledt nevetni, lepkéket kergetni, fára mászni, vagy csak elfeküdni a fűben… érezni a virágok illatát, hallgatni a méhek zümmögését, érezni a lágy szellő csiklandozását, és nézni a felhőket, melyek mindegyike más-más formát öltve szalad végig a napsütötte égen, hogy végül egyesülve hűsítő záporként öntözzék a tájat.
Miért feledjük el álmainkat? Miért adjuk fel a harcot? Miért szürkülünk bele a tömegbe? Nem lenne jobb úgy élni, hogy küzdünk, azért amit szeretnénk, amik, lenni akarunk, akivel egy forró csók közepette eggyé válhatnánk?
Nem akarok felnőni, nem akarok elfeledett álmok közt élni.
Ne álmodd az életet, hanem éld az álmaidat –szól a mondás. Jól ismerjük. És én szeretném élni őket. Szeretném beutazni a Földet. Elmenni minden olyan helyre, melyről csal álmodtam. Szeretnék szerelmet vallani Párizsban, a szerelem fővárosában. Szeretnék állarcot viselve elvegyülni a Velencei karnevál tömegében. Szeretném meztelen lábammal feltúrni a homokos tengerpartot a világ legszebb szigetein. Szeretnék színes faleveleket gyűjteni az őszi napsütésben, miközben végig sétálok a Central Parkban. Szeretnék úszni Los Angeles partjainak a vízében. Szeretnék fahéjas, forralt bort szürcsölni a Bécsi adventi vásáron, és szeretnék életem szerelmével a feldíszített fenyőfa alatt kibontani az ajándékokat… Jó lenne valaki, akivel ezt mind átélhetném.
Ti miről álmodtok? Mi életetek legtitkosabb vágya? Feladtátok-e már az érte való küzdelmet? Vagy esetleg már elértétek?
Az élet meseszép. Minden nap, minden pillanat. Ezt ne feledjétek. Nem minden nap könnyű, sőt egyik sem az, de mégis érdemes élni, mert minden nap történnek apró csodák, melyekért, már érdemes volt felkelni. Motiváljátok magatokat. Ne adjátok fel. Emlékezzetek a gyermekre, akik voltatok, akik még mindig vagytok, és vele, az ő segítségével induljatok el az álmotok beteljesüléséért. Őrizzétek meg ezt a gyermeket, mert a gyermeki álmok a legszebbek, legártatlanabbak.