My Story

Emlékszem, mikor még minden más volt. Szebb és sokkal jobb. Mikor a virágok ragyogtak, és a bódító illatuk átjárta a vidéket, Mikor a madarak csiripeltek. És a természet vadul táncolt körülöttem. Akkor nem féltem semmitől sem. Se a naptól, se a széltől… se a szeretettől és a gyűlölettől. Csak élveztem az életet és azt a csodás érzést, amit a számomra nyújtott. A szabadság érzését, melyet ismét szeretnék megérezni. Átölelni és soha el nem engedni. Mert nagyon jó. Olyan, mintha magasan szállnék, fenn a felhők felett magasan az égen… szabadon, amerre akarok, és nem történik semmi rossz.

De sajnos ennek már vége. A felhők tovaszálltak, a szárnyaim letöredeztek és én, már nem vagyok képes tovább repülni. Lezuhantam. Ide ebbe a sötét valóságba, mely nem enged szabadulni. Nem engedi, hogy éljek. Érvényesüljek. Pedig szeretnék…
Mikor még gyermek voltam, mikor még nem volt ennyi teher a vállamon… ó miért nem maradhattam örökre gyermek… örökké szabad?

Nem lehetett. Mert az élet, a sors nem engedi. Mást tartogat a számomra. Valami mást. A felnőtté válást. A sötét és szürke életet. Azt, ami most van. És, ami örökre maradni fog. Mert már belefáradtam. A sikertelenségbe, a kudarcba, az állandó harcba és úgy érzem a háborút elvesztettem. A sors leigázott és rabszolgájává tett. Nem engedi, hogy az legyek, ami lenni akarok… szabad és boldog. Hogy a lelkem ismét a fellegekben járjon, és szabadon szálljon magasan a felhők felett itt hagyva ezt a szörnyű magányt és egyedüllétet. Ezt a kiégett testet, mely már nem vágyik másra, csak a túlvilágra. Arra, hogy elhaljon… mert akkor a lélek kiszabadulhat.

Miért ilyen kegyetlen az élet? Miért nem engedi, hogy én is egy kicsit boldog lehessek? Túl sokat kérek? Csak egy kis boldogságot. Nem többet. Nem vágyom gazdagságra, luxusra és csillogásra. Fényűző partikra, gazdag barátokra és arra, hogy híres legyek. Nekem ez mind nem kell. Volt idő, mikor vágytam rá. Mikor nem értettem az élet értelmét. A rendjét. A fontossági sorrendet és azt hittem mindenem megvan, és boldog lehetek. Ostoba és tudatlan voltam. Az öröm pedig valójában sosem létezett.

Van egy mondás, miszerint ha meghalsz, nem azon fogsz bánkódni, amiket megtettél, hanem azokon, amiket nem tettél meg, pedig megvolt rá a lehetőséged. Szeretnék úgy élni, hogy utána ne kelljen bánkódnom. Szeretnék úgy élni, hogy büszke lehessek. De nem megy. Bármennyire is törekszem. Bármennyire is szeretném, nem megy. Valahol félúton mindig elrontom. Mikor úgy érzem, hogy már megvan, már biztosan tartom, és tuti nem csúszik ki a kezeim közül… csak ekkor jövök rá, hogy sosem volt a kezeim közt. Sosem tudtam még csak egy pillanatra sem megérinteni. Csak az élet játszadozott velem. Lóbálta a mézesmadzagot és én elhittem. Bevettem. A csel bevált és én ismét hoppon maradtam. És ez újból és újból megismétlődik velem. Nem tudok szabadulni… nem enged. És ilyenkor azon töprengek, hogy mit követhettem el? Mivel érdemeltem én ezt ki?
Miért büntet engemet a sors? Miért nem szeret senki? Miért nem engedi, hogy engem is szeressenek? Hogy legyen valaki, aki egy kicsit odafigyel rám, aki szeret és törődik velem. És akit én is szerethetek… Miért?

Ez az a kérdés, melyre sosem kapom meg a választ. Pedig jó lenne… tudni és érteni. De én képtelen vagyok rá. Nem megy. Valahogy, nem sikerül. És ez bánt.
Mert az, akit szeretek oda se figyel rám. Észre sem vesz. Csak kihasznál. A gyengeségem, a pillanatnyi megingásom és azt, hogy már magam sem tudom mit érzek.
Nem akarom, hogy kihasználjanak, hogy csak ezért legyek jó.
Tudom. Naiv vagyok. Mert mindig, mindent elhiszek. Hogy szeretnek, és fontos vagyok. De ez nem igaz. Mert csak addig mutatják, hogy szeretnek, amíg szükségük van rám. Aztán eldobnak és az már fel sem merül bennük, hogy nekem is szükségem lenne rájuk. Miért teszik ezt velem? Miért teszi ezt velem?
Ismét a kérdések hada, melyekre sosem érkezik válasz.

És én már csak egyet szeretnék. Meghalni. Elmenni és sosem jönni vissza többé, mert ha boldog nem lehetek, akkor élni sem szeretnék. Túl sokat szenvedtem már. Túl sokat tűrtem, és vártam. Mindhiába. Mert hiába jött új remény, egy felcsillanás, melyről azt hihettem, hogy végre az én boldogságomat hozta el, ha közben ismét csak a sors játszadozott velem. És én ezt már nem bírom tovább. Mert fáj. Nagyon fáj. Az egyedüllét és a magány. Még sosem fájt ennyire, mint most. És tudom, hogy ez a fájdalom sosem fog alábbhagyni. Csak erősebb lesz. Erősebb és kínzóbb. Belülről őröl fel. Üressé és sivárrá tesz. Értéktelenné. Egy halott testé, melyben egy elhalt lélek lakozik, mely sosem volt és már sosem lesz más számára érdekes és fontos. Mert már menthetetlen. Nem törődtek vele. Csak bántották. Újból és újból, míg a tűz odabent ki nem égett, és a nap odabent örökké le nem nyugodott.

Szeretnék elmenni a Földről, majd visszatérni és újra kezdeni. Szeretném hinni, hogy lehet ennél jobb. Sokkal jobb… de már hinni sajnos nem tudok. És attól félek, ha visszatérnék, megint minden rossz lenne és rám ismét csak a szenvedés várna. Szenvedés egy életen át. Majd még egyen, és még egyen át.
Belefáradtam. Sajnálom. Itt az ideje, hogy távozzam. Itt hagyjam, ezt a halott életet és odaát választ leljek a kérdéseimre.

Sajnálom. Őszintén sajnálom. Bárcsak lenne más választásom. Bárcsak maradhatnék. Ha mondaná valaki, hogy számára fontos vagyok, hogy szeret és engedi, hogy szerethessem. Akkor talán lenne értelme a maradásnak… de sajnos nincs senki. Huszonegy év és pár hónap. Ez mind kevés volt ahhoz, hogy ezt bárki mondja. És nekem nincs még egyszer huszonegy évem és pár hónapom… várni, hogy valaki mégis mondja.
Mert úgysem fogja. Én nem kellek senkinek sem. Az életem, a lényem mások számára értéktelen. Nem lehet szeretni… képtelenség.

Ez itt a legnagyobb hiba. Mert néha meg kéne állni. Elmondani. Éreztetni. Szeretni a másikat, hogy ne érezze magát egyedül és magányosnak. De ez lehetetlen. Csupán egy csoff álom, melyről egy csoff álmodik… és teszi fel a kérdést magának: MI VAN VELED?