Kétely

Mint mindig, most is korán ébredtem fel. Az óra fél ötöt mutatott, a szobát még a sötétség uralta csendre intve minden neszt. Napok óta így ébredek. A kétely, agyam állandó pörgése, a kétség nem hagy nyugtot számomra. Oldalra fordulva megpillantom. Békésen, halvány mosollyal a száján álmodik. Hogy miről, azt nem tudom. Csak azt, hogy olyan helyen jár, ahova én sosem nyerhetek bepillantást. Óvatosan kisimítom az arcát eltakaró gesztenyebarna tincset, majd apró csókot lehelek rá, vigyázva, hogy fel ne ébresszem. Nézem még pár pillanatig, mire ismét eluralkodik rajtam a kétségbeesés reménytelen érzése. Lassan megfordulok, az ágy szélére húzódom.

A csendet fészkolódásom zaja töri meg. Az ágy nyikorgása leveri a csendet. Próbálok nesztelen maradni, de nem megy. A pár másodpercig tartó felülés óráknak tűnik… földet érő lábaim a papucsom keresik, belelépek, és felállok. Az ágy hangos reccsenéssel fejezi ki nemtetszését, majd ismét csend honol. Apró, óvatos léptekkel távolodom el az ágytól az ablak irányába. Ő szerencsére ebből semmit sem vett észre. Békésen álmodja tovább álmát. A mosoly még mindig az arcán van. Bárcsak bepillantást nyerhetnék álmai világába… Az ablakhoz érve résnyire széthúzom a függönyt. Odakint a tavaszi napfelkelte első sugarai veszik fel a harcot az éjszaka sötétségével. Érezhető, ahogy a vidék megtelik élettel. A tavasz végérvényesen győzött a tél zord uralmával szemben. Az ablak előtt lévő fa már virágzik, és a rajta ébredező madarak énekkel köszöntik a napot. Elmosolyodom. Ritka és szép pillanat ez, mely egyben fájdalmat is okoz.

Ekkor ébredek csak rá, hogy nem jó ez így. Semmi sem jó. Az életem, minden, amit eddig tettem, elértem… egyszerűen lényegtelen. Elvágyom. Messzire, oda ahol újra kezdhetem. Ahol nincsenek gondok, ahol nem tőr rám a félelem, de mi lesz vele? Elengedem a függönyt, hátat fordítok az ablaknak és őt figyelem. Békés és nyugodt. A nő ki megváltoztatta az életem, és kinek ennél többet nem nyújthatok. Nem tehetem. Nem tehetem meg vele, hogy magamhoz láncolom, ő ennél többet érdemel. Szeretem, de ez nem ér semmit. Mert nem elég. Nem elég ahhoz, hogy boldoggá tegyem, pedig igyekszem, de nem megy. Kiégtem. Belefáradtam. Az élet nehézségei legyőztek, az erőm elveszett és az ösvény melyről azt hittem a jobb élethez vezet, most véget ért. Ott állok a szakadék szélén. Másik oldalán a boldogság, egy jobb élet, ám nincs átjáró. Nem találom, sehol sem látom. Térdre rogyva, kétségbeesve könnyes szemmel nézek a szakadék mélyére, félve attól, hogy magával ránt. Bele esek, és már nincs kiút. Ő is ott áll mellettem. És a kérdés csupán az, hogy merre tovább. Csak két út van. Balra vele, vagy jobbra egyedül. Az átjáró mindkettőnknek fenn van tartva. A kérdés viszont az, hogy együtt kelünk-e át rajta, vagy külön-külön. Nem tudom. Összezavarodtam. Fogalmam sincs, hogy mit tegyek. Az idő viszont ketyeg. Vészesen fogy, és döntenem kell. Vele, vagy nélküle? Hisz nem tehetem meg, hogy magammal viszem. Nem, mert ő jobbat, többet érdemel. Ám fáj. A tehetetlenség fájdalma gyötör, és lassan felemészt. Visszaindulok az ágyhoz. Megszabadulok a papucsomtól, és mellé bújok. Átölelem. A testem reszket, mert döntenem kell, és nem tudom mitévő legyek…