Boldogság

Az idő borongós odakint. Milyen is lehetne, tűnődöm… hiszen tél van. Hideg. A táj kopár és kihalt. A látvány teljesen lehangol, és elszáll mindentől a kedvem. Kezemben egy csésze forrón gőzölgő teával hátat fordítok az ablaknak, és a nappaliban lévő kanapéra dőlök. Üres tekintettel bámulok ki a fejemből… a gondolat sebességével száguldozom, egy más világban, másról. A boldogságról. Arról, hogy milyen megtévesztő egy érzés. Több oldala van, mint azt először hittem volna. Számomra talán túl sok is.

A régi idők emlékképei tárulnak elém. Mind azok a szép pillanatok, melyeken boldognak hittem magam. Elmosolyodom. Eszembe jut, mikor először hittem azt, hogy szerelmes vagyok. Még óvodás lehettem. Gondtalanul, felhőtlenül lehettem boldog. Mert még túl fiatal és naiv voltam. És túl őszinte. Őszintén lehettem boldog… ahogy aztán az évek elszálltak a fejem felett, ez mind megváltozott. Még sokszor hittem azt, hogy szerelmes vagyok. És még többször, hogy boldog is. És akkor az is voltam. –ismét elmosolyodom, majd a teába kortyolok, mely lassan kezd kihűlni - Azt hiszem, hogy a szerelem és a boldogság túl összetett dolgok ahhoz, hogy valaha is meg lehessen érteni őket. És csak az biztos, hogy a kettő nem létezhet egymás nélkül.

Mert csak az lehet igazán boldog az életben, aki megtapasztalja a szerelem érzését. A kölcsönös szerelemét. Amikor elmosódnak a határok, …”mikor megszűnik minden fontosnak lenni”… mikor csak ő létezik. Csak az a bizonyos személy. És az életben minden más megszűnik. Mert ilyenkor csakis ő számít… -a gondolattól könnyes lesz a szemem- hisz én egyedül vagyok. A lakás kihalt, az üressége magányt ébreszt bennem, és már semmihez sincs kedvem. Felkortyolom a maradék teát, majd az üres bögrét az asztalra teszem, és hátradőlve merengek tovább- vajon hol lehet? Hol lehet az én igaz szerelmem? Az, ki engem úgy szeret? –nem jön válasz- talán nincs is rá válasz. Talán a kérdésnek örökre megmagyarázhatatlannak kell maradnia. Ezt nem tudhatom. Hisz egyedül vagyok, nincs senki, aki választ adhatna.

Kérdések ezrei keringnek a fejemben… és csupán egyre tudom a választ… igen… ismét szerelmes vagyok. Ismét… vagy… talán most először. Válasz ismét nem érkezik. Ezt már magam sem tudom. Csak azt, hogy ennyire még soha senkit nem szerettem. Felidézve az arcát, gyönyörű mosolyát, elmosolyodom. Új erőre kapok tőle. Ám ez csak illúzió, mert ő nincs itt, és én egyedül vagyok. Egyedül ezzel a csodálatos érzéssel, mely a hatalmába kerített és nem hagy szabadulni… talán, mert én sem akarok…

Mire észbekapok, már csak rá bírok gondolni. Csak ő jár a fejemben, és az, hogy mennyire szeretem. Az érzés átjárja az egész testem. Hiányzik. Iszonyatosan hiányzik. Nem lehet itt velem. Mesze van, túlságosan messze, és nem tudom, mikor láthatom viszont. Csupán a remény marad számomra. A remény, hogy egyszer ismét felbukkan, ismét rám mosolyog, és ismét elbűvöl. Ó de jó lenne –mélyet sóhajtva dőlök hátra. Hagyva, hogy a hiánya okozta fájdalom eluralkodjon rajtam.

Nincs szó, mellyel leírhatnám, hogy mennyire fáj a hiánya… a várakozás… a nélküle eltöltött másodpercek örökkévalósága- Behunyva szemem átadom magam az érzésnek… és ekkor hírtelen, egy hideg, de mégis gyengéd kéz ölel át hátulról. A szemem nem nyitom ki… hagyom, hogy kényeztessen, mert jólesik. Aztán mégis felnézek, és ott áll ő. A hidegtől kipirulva, mosolyog rám. Kinyújtom a kezem, és magamhoz húzom.

Megcsókolom, az egész testem beleremeg. Nagyon jó érzés. Hagyom, hogy az egész lényem átjárja… majd kinyitom a szemem, ránézek, és a tekintetünk találkozik. Nem kell semmit sem szólnia. A szeme ragyogásából jól tudom, szeret. Nagyon szeret, és én is őt. A tudattól könnyes lesz a szemem, a boldogság érzése leírhatatlan, és már csak egy gondolat jár a fejemben. Egy, melyet jól tudok, és melyet sosem feledek: bárhol kezdődhet az élet. Ha megtalálod a megfelelő embert, minden lehetséges.