Történetek - 85.oldal

Itt most nincs helye habozásnak, szűzies tartózkodásnak. Nem lesz félénk, vagy szégyenlős. Soha nem vágyott arra, hogy más férfi így érintse meg. Nem kívánta más férfi csókját, ölelését. Braden az egyetlen férfi, aki lángra lobbantotta szenvedélyét, a pokolba hát a félelemmel!...

- Valami zajt hallottunk. Tudja, hogy ez egy bérelt ház, és még tartozás is van rajta? Mit zajonganak itt? - kérdezte az idősebbik, a fiatalabb hátrébb állt, csöndben.
- Nézze, nem akartunk kellemetlenséget okozni önöknek, már végeztünk is. - közölte fáradtan az ügynök.
- Bemehetnénk? - erősködött az öreg.
- Tudja, az igazság az, hogy... - kezdett magyarázkodni Murdel, de be se tudta fejezni, már be is sétáltak...

- A Földön kívül van élet? Figyeltem elmondásodat a dimenziókkal kapcsolatban, de ebből az következik, hogy végtelen sok tér van, és így akár mindegyikben lehetne élet! És különben is azt mondtad, hogy az utolsó életrendszer vagyunk, ezek szerint előttünk is kellett lennie élőknek. Miért nem fedeztük még fel őket? – tettem fel a bennem motoszkáló kérdéseket...

Pár perc elteltével mégis csengettek. Én kiléptem az ajtón és a kapuhoz indultam. A tujáink miatt innen még nem láttam, ki áll ott. Mikor azonban odaértem, kellemes meglepetés fogadott: Jessi volt az. Ha le kellene őt írnom, istenem, ez nehéz így szavakban: hosszú, gyönyörű szőke haj, karcsú, magas, az arca senkiéhez sem fogható, keblei méretével csak a haja hossza vetekedhetett, darázsderék, gyönyörű lábak, hibátlan világos, sima bőr...

Viszont egyszer történt valami, amit soha nem fogok elfelejteni.
Éppen a belvárosból jöttem haza busszal. Már az én megállóm következett, csak egy útkereszteződés volt hátra. A sofőr hirtelen fékezett. Mindenki nagyon megijedt. Többen el is estek, olyan gyorsan történt az egész. Mindenki elkezdett kérdezősködni, hogy mi történt. Én kinéztem az ablakon… és rögtön láttam. Az én régi szerelmem esett a busz elé...

Hallom a saját hangom, ahogy reszketve súgóm, hogy: Akarlak! Minden ellenállás megszűnt bennem és kívánom. Annyira kívánom. Még soha senkit nem kívántam így. Valamiféle állatias ösztön tőr elő belőlem nem tudom honnan. Nem emlékszem már, hogyan kerültünk a szobájába. Összemosódott minden...

Mint egy sötét árnyék suhant el az ablakok alatt. Senki se látta. Mindig erre vágyott, hogy eltűnjön, hogy végre ne nézzenek rá, csak egyszerűen ne lássák. Ez az álma most valóra vált és tudta, hogy ha egyszer meghal, a szelleme ugyanúgy fog kísérteni, mert akkor láthatatlan lesz és elpusztíthatatlan. Vágyott erre...

Láttam, hogy anya ott áll apával szemben, az előtérben. Aztán arra emlékszem, hogy apa felemeli a kezét, és megüti anyát.
Sikítottam.
Tiszta hangerővel.
Apa felnézett, és betántorgott a konyhába. Anya nem szólt semmit.
Felrohantam, és nagyon sokáig sírtam...

Én azt tettem, amit mondott. Még megnéztem a napfelkeltét, majd aludni mentem, féltem az estétől, alig tudtam egyáltalán lehunyni a szemem... még hallottam, hogy a szobám előtt suttognak, hogy nem értenek egyet a gazdájuk döntésével, hogy fiatal vagyok, élnem kéne... pár órát voltam képes aludni csupán, és kimentem az udvarra egy festő álvánnyal és vászonnal. Senkivel sem találkoztam még mikor a festékkel és ecsettel tértem vissza sem. Éreztem, hogy tudatosan kerülnek ki, de nem érdekelt....

Ott állt előttem anyaszült meztelenül a lány, akit szeretek, és vágytól homályos tekintettel nézett le rám. Kicsit széjjelebb tette a lábát, ezzel jelezve nekem, hogy mit szeretne. Megsimogattam a fenekét, majd kicsit közelebb húztam magamhoz. Éreztem puncija finom illatát, ő pedig biztosan érezte rajta a leheletem melegét...