A Természet Rendje

Talán soha nem is merte elhinni.

Az elején minden tökéletesnek tűnt. A személyek, az idő, a helyszín beleillet - egyszóval övé volt az egész világ; a közepén a csodálatos Lénnyel. Mert nem volt se ember, se angyal, se ördög. Több volt annál: az Élete. Amely most véget ért. Egyetlen pillanat, és felborult az Egész, mely darabokba hullva zuhan lefelé - és még csak meg se állíthatja. Tehetetlenségben szenved, ami megbéklyózza.

Már nem érez mást csak űrt, kietlenséget, valami fontos hiányát és a végtelen, mélységes magányt, mely magába szippant mindent - amit csak talál.

Azt hitte, hogy megóvhatja? Nagyot tévedett. Ahogy korábban is. Minden, amit valaminek hitt valójában kis semmiség. Hiszen elfújta a szél, mint egy haldokló fa élettelen, sorsába beletörődő levelét... Ugye, nem is gondoltad volna? Ki gondolná, hogy ilyen apró dolgokon múlik a boldogság? Pedig így van. Soha nem lehetsz egészen a mennyben, mert tudod, hogy előbb vagy utóbb véget ér. Ez a természet rendje. Ezen se én, se te nem tud változtatni, egészen addig amíg meg nem értjük a végtelen fogalmát. Ha ezt eléred, az már a részeddé válik.

Szimpla képlet: fogalom + annak megértése = birtoklás

Talán ha akkor és ott másképp vagy mást tett volna, akkor most a kép még mindig teljes lenne. Vele. De ami megtörtént, az megtörtént. El kell fogadni, és bele kell törődni. Ez a legjobb, amit tehet. Ha valamit túl akarsz élni, akkor először szembe kell nézned a valósággal. Soha ne akarj egy másik világban élni, mert különben soha nem hevered ki. Soha. Elrepülnek majd a napok, hetek, hónapok, évek, évtizedek. Az élet. Ami mindennél fontosabb. Az életet csak élve lehet élni. Másképp kudarcba fullad minden kísérlet.

A Tragédia után pár héttel rájött, ha nem harcol, elvész. Felvette a kardot és küzdött az életbenmaradásért. Nehéz, hosszú, fájdalmas, gyötrelmes és hideg volt az út, mely az újrakezdéshez kellett, de elérte azt, amit akart, mert a túlélési ösztöne nagyobb volt, mint bármikor máskor. Minden erejét beleadta, minden fűszálba megkapaszkodott, majd újra felépítette az összedőlt, romos várat. Itt-ott még hibás volt, de már nem a földdel egyenlő.

...

Aztán jött egy újabb lelkesülés, de már óvatosabb volt. Hitt benne, de reálisan ítélt. Fokozatosan építette, tanult az előző hibáiból, és ezeket most kamatoztatta. Nem fontos a személy, csak az, hogy ismét megtette. A Bátorság, mely segített, és ami ma is elég ahhoz, hogy összetartsa.

Annak ellenére, hogy már más a személy, a helyszín, az idő a Régi emléke még ma is él. Mert az első mély, végtelen, örökre szól, beleégeti magát a szívbe, és nem hagyja kitörölni magát onnan. Szenvedélyes, hirtelen jön - a legváratlanabb pillanatban-, felemelő, idilli vagy éppen maga a pokol. Semmit nem lehet róla megtudni előre, csak azt, hogy nyomot fog hagyni. És ez így van jól. A természet rendje.

Irányítja az életet, finoman, észrevétlenül; lassan szövögeti a holdfényben finoman és drágán a hajnali fényben megcsillanó tünékeny pókhálóját; elfogadod, nincs senki, aki védekezhetne ellene, mert ereje hatalmas és félelmetes. Kiszámíthatatlan és néha örömet is hoz, de az egyetlen biztos dolgot - az elmúlást - előbb-utóbb elhozza a Te életedbe is. Mert ez a Természt Rendje.

Rengeteg a megválaszolatlan kérdés. És az is marad.

Egyenlőre.