Történetek - 84.oldal

Minden nap olvasta a horoszkópját. Nem mintha hitt volna benne, csak szeretett volna hinni. Felhúzta a szemöldökét, úgy futotta át az épp aktuális szöveget. Aztán legyintett: …Szerelem…halál, ugyan, nem megy ez ilyen könnyen. - és útnak indult.

- Miért nem beszélgettek? - kérdezte a fiútól ez haverja.
- Csak - hangzott a válasz.
- Szerintem, kedvel téged…
- Lehetetlen. Idősebb nálam. Hagyj békén.
És eltelt egy újabb hét.
Most a lánytól kérdezte valaki:
- Miért kerülöd?
- Mert így akarom - fordult el a kérdezett...

- Milyen szép pár vagytok ti ketten!- Hangjában nincs bosszú, vagy sértettség, sőt a reakció sem érdekli túlzottan: választ nem várva továbbhalad.
- Hogy mi? - nevet fel a lány egy alig észrevehető szünetet követően - Ugyan! Ezt a marhaságot!
- Nahát!- vigyorodik el a fiú is- micsoda képtelen ötlet!
Kórusban kacagnak, de nem néznek egymásra...

Így hát megyek tovább, be a rémisztő helységbe, ahonnan nem találok kiutat...
Megint ágreccsenés, és most már futás!
Amilyen gyorsan csak tudok, neki iramodok
Futok és futok...

Két lány ment el mellette éppen, és riadtan néztek rá. Rájuk mosolygott. Beült az autóba, elindult. Tudta már, miről fognak beszélgetni délután. Nem lett tőle jó kedve. Érezte, hogy ez a beszélgetés mindent eldöntő lesz. Pedig nem ezt akarja. De kénytelen lesz feltenni ezt a kérdést, mert azóta nem találja a helyét. Miért? Emlékek keresése? A fiatalság siratása? Hiánypótlás? Határozottan padlóig nyomta a gázt, élvezte, ahogy a motor erőlködés nélkül gyorsította az autót...

Hirtelen feltűnt egy fényes villanás a fiú látószögének baloldalán, egy könnyű libbenés, mint elszabadult sóhaj, és már ott sem volt. Ha a kisfiú jobban elmerül a játékban bizonyára észre sem veszi, ám most kíváncsian fordult a tünemény után. Nem kellett sokáig nézelődnie, hamar meglátta a könnyedén táncoló, virágról virágra lebbenő pillangót...

A város teljesen üres volt. Legalábbis annak látszott. A nemsoká felkelő nap halvány árnyai játszottak az üvegfalú épületek oldalain, de más fény nem világlott. A szél fújta az elhagyott szemetet, de semmi más nem mozdult. Mintha a Föld lélegzése is leállt volna. Sehol egy ember, a templom visszhangzó falai sem verték vissza a harangozó dobbanásait. Tehát akkor nincs harangozó? Nincs. És senki más se...

Matt épp csak felpillantott, amolyan megszokásból, mert úgy gondolta: semmi sem kerülhetett elé ennyi idő alatt. Tévedett. Amikor meglátta a szembe jövő kocsit, a kormányba kapaszkodott, és elrántotta azt.
A nő akkor kapott észbe, amikor meglátta a felemelkedő fejen a rémült tekintetet. Ijedtében felsikoltott. Ő is a kormányba markolt, de nem tudta elrántani időben...

Majd eljött a nagy nap. A műtéte napja. Aznap láttam először pityeregni. Na nem sokat, de két gyémántfényű könnycsepp legördült a szeméből. És így szólt:
- Egész eddig nem sajnáltam volna, ha a műtét nem sikerül, de most, ha elmegyek, akkor nem tudlak tovább vigasztalni.
Zokogva öleltem át, és bíztattam, hogy biztos sikerülni fog...

Már az ágyon fekve szabadulunk meg maradék ruhadarabjainktól, de a maszkokat – mintha megbeszéltük volna – magunkon hagyjuk. Izgalmasan ragyog a szemed a fekete keretben, az ablakon beszűrődő utcai lámpák fénye érdekes árnyékokat rajzol ránk...