Farsangi buli

Nem sok kedvem van az egészhez, de a barátok sorra hívogattak egész délelőtt, úgyhogy nem maradhatok itthon. Megígértem, hogy ott leszek a farsangi bulin.
Felveszem a ruhát és a kiegészítőket, és megállapítom, hogy a kölcsönzős csajnak igaza volt: tényleg olyan, mintha rám öntötték volna. A tükörből a Batman-filmekből ismert Macskanő néz vissza rám. Kicsit hülyén érzem magam talpig bőrcuccban, de legalább volt értelme a fogyókúrának – no és persze a szabás is csalóka, nyújtja az alakomat. A fejrészt egyelőre leveszem, a városi tömegközlekedésben kicsit kirívó lennék vele... A kabáttal együtt már divatos fekete bőrnadrágnak tűnik az alsó rész. A táskámat ezúttal itthon hagyom, csak kolonc lenne. Mi kell még? Kulcs, és indulás.

Fél óra múlva ott állok az ajtóban, a török háremhölgynek öltözött Linda örömmel üdvözöl és beljebb tessékel az előszobába. A magammal hozott pezsgőt a kezébe nyomom, kabátom fogasra kerül, a macska-fejfedőt helyére igazítom a tükörben. Neki is tetszik a szerkóm, egymásra mosolygunk.
Kicsit késve érkeztem, már mindenki itt van a haverok közül. Az arcok zöme ismeretlen, legalábbis első ránézésre – a forgatagban akad puncsot iszogató gumimaszkos szörnyeteg, Pocahontassal csevegő Winettou, borostás Tomb Raider (a méretes műmellekkel Józsi nagy sikert arat), szürkeruhás Gandalf, Superman és még Garfield is. Ő éppen lasagne-t eszik. Miközben próbálom kitalálni, ki kicsoda, valaki megérinti a karomat hátulról. Megfordulok, egy Zorro mosolyog rám. Ismerős ez az Zorro...

– Szia Miaú! – mondod tréfásan.
– Szia Róka! Jól áll neked a kalap. Hát a kardod? – kérdezem. Veszed a lapod.
– Az a hüvelyben van a legjobb helyen...
Felmarkolsz egy poharat és kérdőn az almalére mutatsz, bólintok. Te maradsz a jól bevált kólánál.
– Azt hittem, csak holnap jössz vissza – mondom kortyolgatás közben.
– Lóhalálában jöttem!
– Szegény paci...
– Egy táncot hölgyem? Olyan jól mutatnánk együtt, mindketten feketében vagyunk – vigyorogsz.
– Ó köszi, de a tánc nekem sem az erősségem...
– Hála az égnek, ezt megúsztam! Bajban lettem volna, ha igent mondasz – törölgeted a homlokod túlzó gesztusokkal.
Házigazdáink figyelmet kérnek, bejelenteni valójuk van. A turbános szultán szerepében tetszelgő Zoli neje mellé áll és átöleli, kíváncsian várjuk a közlendőt, bár én már sejtem.
– Szóval az a helyzet, hogy kicsiny családunk bővülni fog – ragyog Linda arca. – Kisbabát várunk!

Az ilyenkor szokásos gratulációk és ünneplés következik, majd a lelkesedés csitultával valaki kitalálja, hogy játsszunk activity-t. Amikor rám kerül a sor, az elmutogatandó feladványt látva nevethetnékem támad. Mutatom a jellegzetes dolgokat: kalap, szemkendő, lovaglás, vívás, Z betű... Érdekes módon az istennek se akarja kitalálni senki, legfőképpen Te nem. Begurolok, odamegyek hozzád és rád mutatok, ujjammal döfködöm a mellkasod. Persze kitör a nevetés, mindannyian ezt vártátok.
Az este remekül telik, jól szórakozunk, jókat beszélgetünk. Odakinn már rég besötétedett, amikor cihelődni kezdenek az első vendégek. Lassan ideje menni.
– Hazavihetlek? – kérdezed, tekinteted az enyémbe fúrva. Ebben a nézésben aztán minden benne van, most nagyon hasonlítasz a filmbéli szívtipróra.
– Kimúlt a lovad, hogy akarsz hazavinni? – incselkedem.
– Ööö, a ménesem itt parkol a ház előtt, csak találunk megfelelő hátast – mutatod fel a kocsikulcsot úgy, hogy lássam: a kulcstartón három ló képe díszeleg.
Elköszönünk vendéglátóinktól, rám segíted a kabátot. Te csak a jelmezben jöttél, a kocsitól az ajtóig nem fagytál meg a könnyű köpenyben. Mehetünk.

Az autóban ülve hátrahajtom a fejem, érzem, ahogy a macskafülek hozzásimulnak a fejtámlához. Szemem sarkából látom, hogy engem mustrálsz.
– Az utat nézze Don, mert megbokrosodik a ló!
– Okos jószág ez Senhorita, nem kell aggódnia... – feleled, de azért visszafordulsz.
Hamarosan lefékezünk, meglepve látom, hogy nem az én otthonom előtt. Kinyitod az ajtót, és kajánul mosolyogsz:
– Itt is vagyunk. Hazahoztalak.
– Nagyon vicces.. – mormogom, de azért kiszállok. Egy részeg hajléktalan döbbenten áll meg, és hitetlenkedve bámul ránk. Éppen a lámpa alatt állnuk, jól láthatja a jelenetet: Zorró és a Macskanő kézenfogva besétál a kapun. A lépcsőházban nem kapcsoljuk fel a villanyt, kilesünk az ablakon. A lepukkant fazon a levegőnek magyaráz, mutogat a kocsi felé és csóválja a fejét. Nevetgélve megyünk fel az emeletre.
– Kérsz valamit inni? – kérdezed a lakásban, miután megszabadultunk cipőinktől.
– Köszi, nem.

Kardodat lecsatolod és a falnak támasztod, én nézelődöm, körbejárom a lakást. Még nem voltam itt, egy hónapja vetted meg és nemrég költöztél be. Pár doboz még kibontásra vár, de a legtöbb dolog a helyén van, és általánosságban nagyobb rend uralkodik itt, mint nálam...
– Na, hogy tetszik? – kérdezed, majd meg sem várva a választ kézen fogsz. Lelkesen mutogatod a fürdőszobát, a wc-t, a konyhát, és minden helyiségről van pár mondatod. A hálószobába érve fennkölt hangon közlöd:
– Ez pedig az a szoba, ahol aludni szoktam, valamint... hmm, mit is még? Mindjárt eszembe jut, várjunk csak... Ja igen! – csapsz a homlokodra, és magadhoz húzol, maszkjaink összeérnek, ahogy megcsókolsz.
– Őrjítően festesz ebben a cuccban – súgod.
Kalapod leveszem, frizbi pályára állítom a sarok felé. Köpenyed padlóra hull, miközben ujjaid bőrszerkóm nyitját keresik. Megleled, lesiklik a hosszú zippzár, a vékony overall a földön köt ki. A Z betűvel díszített övcsaton babrálok, Te is kilépsz nadrágodból, pár pillanat múlva a fekete ing is repül.

Már az ágyon fekve szabadulunk meg maradék ruhadarabjainktól, de a maszkokat – mintha megbeszéltük volna – magunkon hagyjuk. Izgalmasan ragyog a szemed a fekete keretben, az ablakon beszűrődő utcai lámpák fénye érdekes árnyékokat rajzol ránk.
Eszméletlenül kívánlak, legszívesebben percre el nem szakadnék a szádtól. Érzem szívverésed ahogy hozzám simulsz, cirógató-markoló kezeid megbolondítanak. Hirtelen ötlettől vezérelve oldalt löklek és föléd kerülök, szerencsére a hatalmas ágyon van bőven hely, nem esünk le róla. Vad harapás-csókokat kapsz, elvégre macska vagyok most... A karmaimmal azért óvatosan bánok, nem akarom túlzásba vinni a játékot. Zorróként nem hagyhatod, hogy alulmaradj. Visszahemperítesz a hátamra, és lefogod kezeimet, nyakamat-mellemet borítod finom harapásokkal, majd „kardod” következik: belém döföd.

Nem győzhetsz le ilyen könnyen, pár mozdulat után lazul csuklómon a szorításod, és én kihasználom a helyzetet. Combjaimmal satuba foglak, s újfent én kerülök felülre. Ha már lovad elhagytad, hát rajtad lovagolok. Úgy tűnik, nem bánod, sőt. Megadod magad, csípőmet markolva beletörődsz a helyzetbe, alig-alig mozdulsz, élvezed a kényelmes pozíciót. Én is.
Gyorsítok a tempón, számon át veszem a levegőt, valahogy kevés van itt belőle. Hirtelen megállítasz, „kiszállsz” a szituból, értetlenül nézek rád. Feltérdelsz mellettem, de nem hagyod, hogy én is felegyenesedjek. Előre döntesz négykézlábra, s hátamhoz simulva azt mondod halk, karcos hangon:
– Cic-mic... – kezed hasamon simít végig, míg lelépsz az ágyról és mögém állsz.
Már tudom, mit akarsz, így maradok négykézláb és nyávogok egyet, de a miheztartás végett fújok is – nehogy azt hidd, hogy megszelídültem! Látni vélem mosolyod, pedig mögöttem vagy.

Zorró kardja újra döf, felnyögök. Hú, ha ezt filmesítették volna meg, nem biztos, hogy népi hősként híresült volna el a feketeruhás lovas – gondolom magamban – sokkal inkább Casanova vetélytársaként... Mindenesetre korhatáros film lenne.
Már mindketten zihálunk, derekamon nyugvó kezed égeti bőrömet, olyan forró. Közeledik a gyönyör, egyszerre nyögünk fel az élvezettől. Hátamra borulsz, átölelsz, oldalra hemperedünk az ágyon. Szorosan összesimulva, egyként pihegünk, nyakamba csókolsz. A maszkok lekerülnek, szívünk még mindig vad ritmusban kalapál, lassan csillapulunk. Nem baj, van időnk reggelig.