Kisodródva

Kisodródva

Írta: Thomas J. Redfield

A rádió már majdnem egy órája ment bekapcsolva a kocsiban, de ő nem hallgatta. Figyelme valahol egész máshol járt, csak a rutinos énje követte az aszfaltút csíkozását. És az út nagyon nem akart fogyni. A délelőtt bevett aszpirinnak már kezdett múlni a hatása. Gyakran érezte úgy, mintha megrekedt volna az időben, és bármi, amit tesz, vagy csinál, soha nem jut eredményre. Ezt is most érezte a legjobban. Felidézte munkatársnője szavait, amiket indulása előtt mondott. Sarah. Figyelj rám. Nagyon vigyázz, jó? A legfontosabb, hogy épségbe odaérj. Veled vagyok.
Fáradt is volt nagyon. Szemei kezdtek lecsukódni, de nem lett volna képes elszenderülni a volánnál.
Ezt ő is tudta, ebben az idegállapotban nem lehetett.
A rádióban épp a The Pixies együttes: Caribou c. számát játszották.
Aznap már másodszorra. Neki az sem tűnt fel, hogy egyáltalán játszottak valamit aznap.

Matthew ugyanazon az úton hajtott az ellenkező irányba. Az éppen szóló: Caribou-t dobolta a kormányon, és néha-néha a tükörbe pillantva gyakorolta a megjelenést, a fogalmazást, és eleve: a beszédkézséget. Nem randira igyekezett, (bár ő így hívta) a cége nemrég kötött szerződést egy másik nagyvállalattal, és őt küldték el, hogy tartson előadást. Ha sikerül, és megkettőzik az ajánlatot a termékek részvényeire, garantált előléptetés vár rá. Mindig is tudta, hogy ér valamit, hogy ő valaki, de csak most kezdte igazán érezni. Az ablakon kikönyökölve, érezte, ahogy az enyhén hűs szellő az arcába fúj. A megengedettnél 15-el gyorsabban hajtott, hogy ezt érezhesse, az egyébként hervasztó, minden más úton dugókat okozó, harmincnyolc fokos kánikulában.
Ez az út jó, mert kevesen jönnek erre, és nem okoz olyan nagy kiesést sem.
Az előadásig még van kb.: két órája, időben fel fog tudni készülni, és kényelmesen be is ér. Legalábbis ő így gondolta.

Már jó ideje nem látott senkit, nem is nagyon figyelt előre, egyre jobban belemerült a beszédébe, és a tükörképbe. A kesztyűtartóba nyúlt egyik kezével, és matatni kezdett. A gyártási eredmények összefoglalását kereste. Kicsúszott a kezéből. A francba. Lehajolt érte, egy pillantást sem vetve az útra.

Sarah-nak eszébe jutott előző férje, és kislánya. Már majdnem sírt, amikor ráeszmélt, hogy a rádióban nem adnak semmi jót, és kikapcsolta. Látta a szemből gyorsan közeledő gépjárművet, de gondolatban megint nem volt jelen. Azt is későn vette észre, hogy a vezető nem figyeli az utat, és őt sem látja.

Matt épp csak felpillantott, amolyan megszokásból, mert úgy gondolta: semmi sem kerülhetett elé ennyi idő alatt. Tévedett. Amikor meglátta a szembe jövő kocsit, a kormányba kapaszkodott, és elrántotta azt.

A nő akkor kapott észbe, amikor meglátta a felemelkedő fejen a rémült tekintetet. Ijedtében felsikoltott. Ő is a kormányba markolt, de nem tudta elrántani időben.

A férfi remegve ült a volán mögött. Egy perce még remegni sem tudott, annyira a sokk hatása alatt volt. Az ütközés az autóját csak a szélén érte, a bal lámpája kiment, és a motorháztető is felgyűrődött egy kicsit, mint a szőnyegek úgy általában, de amit látott, azt sosem felejti el. A szembejövő kocsi megemelkedett, és néhány átfordulás után egy árok alján kötött ki. Valami fiatal nő vezette. Ezt jól látta.
Te jó Isten. Most mi legyen? Meghalt? Istenem, meghalt volna? Ez… ez nem lehet igaz.
Percekig rágódott ezen a kocsiban ülve, majd remegve kiszállt, és visszaballagott az árok felé, ahol a másik kiköthetett. Egyre gyorsuló, pánikszerű iramban haladt a roncs felé, és látta a nőt, aki éppen felfelé botorkált az úthoz. Ő csak tátott szájjal állt

- Uram isten! Megsérült? Jól van?!
- Én… én jól vagyok, nekem semmi bajom. A kislányom. Érte kell elmennem. Nekem, oda kell mennem.
Sarah lábán horzsolások éktelenkedtek, és a fején is volt egy kis seb. Az volt a szerencséje, hogy be volt kötve az öve.
- Jó, nyugodjon meg! Hívok segítséget. – kiabált Matt fentről, pedig a nő már egész közel volt.
Igazából nem volt olyan nagyon megijedve. Az idegesség miatt beszélt így, mert tudta, hogy mi következik most. Mentők, autómentők, rendőrség, és ő soha nem fog odaérni.
Ezt pedig nem engedhette el semmi áron. Visszaszaladt a kocsijához. Látta a tükörből a feléje közeledő kétségbeesett nőt. A Mobilját a füléhez emelte, miután automatikusan bepötyögte a 911-et. De nem történt semmi. Rápillantott.
- Bassza meg! – lemerült.
Jó, semmi gond. Majd onnan hívok segítséget. Végül is, csak fél óra, amíg beérek.
Nem lesz semmi baja.
Aztán kiszállt, és visszaindult.

- A kislányom. A kislányom… - hajtogatta Sarah, de úgy nézett ki, mint aki nincs tudatában állapotának. Meglátta a közeledő férfit, és gyorsabban botorkált felé.
- Oké! Nem tudok segítséget hívni. Hova megy?
- Greedworth. Greedworth, központi ügyeletes kórház. Azonnal oda kell jutnom.
Matt egy kicsit elgondolkozott, és idegességébe végigsimította a haját.
- Francba. Az nem jó, nem esik útba.
- Kérem. Nagyon kérem! A kislányom, beteg, és… nekem mellette a helyem. – könyörgött a nő.
- Rendben, de nem tudom garantálni, hogy végig viszem. Én… nagyon sajnálom, ami történt, de nekem is dolgom van, egyszerűen nem fér bele mindkettő. Jöjjön. – siettette a nőt.
Beültek a gépjárműbe. Akkor, egy szörnyű felismerés nyílalt a férfiba. Mi van, ha nem indul? Sosem indult könnyen, de ezek után? Ezek után mi lesz?
Sarah-ra nézett, és bevágott egy kényszermosolyt, majd elfordította a kulcsot, és várt. Majd újra. És újra. Nem indult.

- Bassza meg! Ez nem lehet igaz! Ott kell lennem, és ez a szar nem indul. – ordibált, a kocsi amúgy is horpadt elejének heves rugdalása közben.
- Ne rugdossa. – szólalt meg halkan a nő, és érezte, hogy mindjárt sírásban tör ki, amiért nem sikerült ez az egész.
- És miért ne? Az én kocsim, nem, bassza meg? Azt csinálok vele, amit akarok, ha már így is szar, főleg! – rúgott még bele egy nagyot, mire leesett az elülső lökhárító.
Egy kicsit hátraugrott. Abbahagyta. Érezte, ahogy a fáradtság a forróság kezére játssza testét. Aztán csak rágyújtott egy cigire, és kérdő tekintettel, a nő felé nyújtotta a dobozt

Eltelt negyed óra, és nem jött senki sem azon az úton. Az autóban meg lehetett sülni, kiültek a vékony, fél méteres árnyékba, az útra, és ott cigarettáztak.
- Tudja, hogy mióta nem gyújtottam rá? – vetette Sarah fáradt, „minden mindegy” tekintetét a férfira.
- El tudom képzelni.
- Három éve.
- Akkor úgy néz ki, ma én vagyok az ördög. Hány éves a lánya?
- Nyolc. Nyolc és fél éves. Vakációzni ment el, kirándulni a barátaival, de nekem itt kellett maradnom. Ma reggel telefonált az egyik szülő, hogy kórházba szállították, és nagyon súlyos az állapota. Azt mondták, hogy leesett a mászókáról, és…
- A férje? – vágott közben, mert látta, hogy megint kiborulni készül
- A volt férjem. Egy rohadék volt. Elitta a pénzünket, és nem törődött vele. Felé sem nézett. Csúnya válás volt, de szerencsére vége. Igen.
Matt újabb slukkot tüdőzött le, és tovább figyelte az utat. Már fájt a szeme, a távolság az maradt, ami, és semmi sem tűnt fel a horizonton. Csak a nap vakította a szemét, és ömlesztette róla az izzadtságot.
- Én most kapnám meg álmaim állását. Csekély másfél óra múlva. Csak ott kellene lennem. Hát nem különös? Az ilyen dolgok mindig a legjobbkor történnek.
- Megbánta, hogy visszajött értem? – kérdezte a nő.
- Nem. Dehogy. – jött a válasz egy kis habozás után. De ezt azért ő sem gondolta egészen komolyan.
Fújt egyet. Már biztos van vagy negyven fok is.

A következő fél óra azzal telt el, hogy a gyújtást próbálgatta, de semmi eredménnyel. Ilyenkor néha rávágott a dudára dühében. Erre Sarah többször is felfigyelt, aztán folytatta, amit ő csinált. Köveket rugdosott. Rosszul érezte magát. Fájt a feje, elfogyott az aszpirin, gyenge volt, és a közérzete is hasonló jelzőkkel dicsekedhetett. Mégsem zaklatta magát emiatt. A lánya mindennél fontosabb volt számára. Volt nála telefon, de tudta: hogyha segítséget hív sosem esnek túl a kérdéseken és az eljáráson. Talán még be is viszik, és akkor nem lehet ott a lányával. Ez nem engedhette. Ráadásul bármikor jöhetett egy újabb helyzetjelentés az állapotáról. Bármikor, és ha ez megtörténik, több hívást nem tud fogadni, kikapcsol a telefonja, és kész. Már tavaly is rossz volt az akkumulátor, még mindig nem vett újat. A segélyhívás után is lemerülhet, és akkor információt sem kap. Csak minél előbb ott akart lenni. Miközben rugdosta a köveket, azon törte a fejét, hogy kit hívhatna abból az egy hívásból föl, aki azonnal tudna segíteni. Ismét megrezzent. Csak a duda szólalt fel. Iszonyú ez az egész. Senki nem hallja. Csak ők ketten. Rémisztő volt, már annyi ideje ott, és sehol senki rajtuk kívül. A fél doboz Camel-t elszívták, tombolt a szárazság, és a türelmük is fogytán volt.

A legközelebbi út is kilométerekre volt tőlük, és az sem volt forgalmasabb. Nem tudták volna időben megcsinálni. Nemsokára zenét hallottak. Azaz csak Sarah. A telefon volt a zsebében. A kijelző kissé megrepedt, de szerencsére még használható volt.
- Halló, halló! – szólt bele izgatottan. Remény csendült fel a hangjában.
- Szia. Azért hívlak, mert…
- Hogy van? Hogy van, mondd már!
- Nem túl jól. Igencsak súlyos az állapota, és… hol vagy?
- Balesetem volt. Valahogy megcsinálom. Én… ott leszek. Tudsz vele beszélni? Mondd meg neki, hogy ott leszek. Számíthat rám.
- Rendben van. Néha magához tér pár percre, ilyenkor is téged hív.
Úristen. – suttogta rekedten, és érezte, hogy megint sírni fog.
- Megmondom neki. – fejezte be.
Ezzel megszakadt a vonal, és Sarah könnyeivel küszködve indult vissza a kocsihoz. Pontosabban indult volna, mert Matt már ott állt előtte.

- Mi ez?! He?! Azt hittem, nincs magánál telefon, kérhettünk volna segítséget, és rég nem itt lennénk! Érti!? – förmedt rá a nőre.
- Kérem, értse meg. A kórházból vártam egy hívást. Nem… nem lehetett többet beszélni vele, lekapcsolt.
- Elegem van a hülyeségekből! Maga miatt elszalasztom életem legjobb lehetőségét, és egyszerűen képtelen az igazat mondani nekem! – kelt ki magából még jobban, de ezen inkább már csak játék volt.
Az ezt követő pillanatokban szerette volna megérinteni a nőt, és bocsánatot kérni,
de nem tehette, mert a düh most jobban tombolt benne, mint valaha.
És a félelem, hogy a nagy dobás ezúttal tényleg mellé megy.

Egy óra múlva megjelent a távolban egy autó, de másfele fordult le, és észre se vették belőle a messziről integető embereket. A teljes reményvesztettség fokozódott, és ők mindketten épp azon voltak, hogy elpusztítsák a maradék cigarettát. Az előbbi szóváltást követően Matt nem beszélt a nővel, és a kocsit is inkább hagyta. Bűvölte tovább a távolt, és folyton az óráját leste. Igen. Pontosan. Ha most elindulna, talán húsz perc késéssel még odaérhetne. Ki tudná magyarázni. Talán sikerülne. Aztán utána: Ha most el tudna indulni, és nem úgy, mint a csiga, huszonegy perc késéssel ott is lenne. Huszonöt, huszonnyolc… mintha sohasem akarna véget érni. Halk sustorgás hallatszott a vezetőülésről. A nő motyogott. Talán imádkozott. Matt a fejét rázta:
A rohadt életbe. Ez kész őrület. Hülye kurva, azt hiszi: övé a világ, és minden sikerülni is fog, csak, mert van egy kölke.
Aztán hírtelen megtorpant, és amit akkor érzett, az egyszerre volt leírhatatlan és borzalmas.

Sarah kisebesedett keze úszott a verejtékben, és néhány másodperces kihagyásokkal újra meg újra gyújtást próbált adni. Aztán egyszercsak sikerült. Sosem értett a kocsikhoz eléggé. A szerelő folyton a hűtővízről, meg a gyertyáról karattyolt, de most az volt a fontos, hogy ment. És ment. Nem tudta: mit akar: szólni a férfinak, hogy jöjjön, vagy elhajtani azonnal, és nem kockáztatni. Nem volt ideje dönteni. A férfi ott termett az ajtónál. Sarah megpillantotta, akárcsak az ütközés előtt, és reflexszerűen lecsapta az ajtónyitó gombot. Bezárta a férfi kocsijának ajtaját. Matt először finoman nyúlt hozzá, majd rángatni kezdte:
- Nyissa ki! Azonnal nyissa ki! Hallja! Nyissa már ki! – kiabált idegességében, próbálta visszafogni a hangját, de persze nem ment.
A nő nem tudta: mit csináljon. Csak ült dermedten, és kapkodta a fejét. Aztán egy krízispillanatban felüvöltött, de úgy, hogy Matthew meghátrált. Kinyitotta az ajtót, és sajnálkozó arccal ismét könyörgésre nyitotta volna a száját…

Vegyes indulatok söpörtek át a férfi szívében. Kicsit korábban úgy érezte: ez egy belevaló nő, talán megihatnának valahol később valamit, a aztán pedig azt, hogy akár meg tudná ölni. Az biztos, hogy nem kontrollálta teljesen a testét, amikor pofonvágta Sarah-t.
A rémült, kétségbeesett Sarah-t, aki már félig kinn volt az autóból, és így, ennek következtében az útra esett. Ekkor nyílalt Matt-be az érzés, hogy átesett valamin, amin sohasem szeretett volna. Elvesztette akarata felett is az irányítást. Egy pillanatra ledöbbent. Szólni akart, bocsánatot kérni, és felsegíteni a nőt.

A krízis valóban beteljesült. Az anyai ösztönt alábecsülve eljárt a férfi keze, és amikor Sarah felé nyúlt, az elkapta a karját, és megrántotta. Már ő is állt, és rávetette magát Matt-re. Képen vágta, és hisztérikus zokogását visszafojtva, előbb a kocsinak lökte, majd egy gyors de gyönge ütés a gyomorszájra, és a földre küldte őt. De nem tudta abbahagyni. Csak ütötte, és ütötte, ahol csak érte, főleg az arcán, esélyt sem adott neki, hogy fel tudjon kelni. A motor pedig tovább járt.

Lihegve és kábán az események sebességétől abban a tűző nyári hőségben, beült a volán mögé, és egy ronggyal, ami az anyósülésen volt, letörölte ökléről a vért. Becsukta az ajtót, és elindult. Közepes sebességgel hajtott, nem száguldozott, vigyázott, de azért tudta azt is, hogy mi a lassú, és mennyi lemaradása van. Vajon mi lehet most vele? A kislányával? Ugye életben van? Ugye még van remény, hogy túl fogja élni? Megígérte neki, hogy ott lesz. Végig csak ez lebegett a szeme előtt, miközben a félholtra vert Matthew Collins-t maga mögött hagyta. Aközben is, miközben csinálta. Mindvégig.
Na és vajon a férfi meghalt? Életben van még?
Nem vette az időt, hogy megnézze, van e életjele. Csak hajtott tovább a célja felé, még ha már nem is ugyanaz az ember volt, aki reggel, fél tizenegykor elindult.

- Mami, mami! – kiáltott fel a kislány az ágyból. Mellette állt Miss. Chamsey, akivel telefonon már beszélt.
- Kicsinyem! Édesem, jaj, de örülök, hogy látlak. – rohant a betegágyhoz, és át is ölelte, sőt: magához szorította.
- Hát eljöttél, mami!
- Megígértem, hogy itt leszek veled. – mondta, és egy csókot lehelt a homlokára.
Most Tiffany Chamsey lépett oda hozzá, és egy kicsit aggódva, de azért mosolyogva mondta:
- Örülök, hogy el tudtál jönni. Negyed órás műtét volt, és semmi baja nem lesz. Már most kutya baja. A telefonba egy kicsit túloztam, mert már nagyon rágta a fülemet, hogy siess. Ugye nem volt baj, megbocsátasz?
Sarah a nő szemébe nézett, és még mindig magához ölelve a lányát, azt mondta:
- Nem, dehogy. Semmi baj. A fő, hogy itt lehetek.
De belül érezte, hogy még ő sem ért egészen egyet magával.
Vajon túlélte?
Mi lesz most?
Istenem, mi?

VÉGE!