Történetek - 82.oldal

Néha nehéz felfognom hogy minden ember egy-egy bonyolult jól kitalált személyiség. Hogy mindenki ugyanúgy érez, tesz, és gondolkodik, mint én. Körülnézek hatalmasnak tűnő világunkban, és azt látom, hogy mindenki egyforma, sablon szerinti ember. Egy egymásra épülő társadalom, mint a kártyavár, ahol buzgó hangyaboly szerűen születünk, dolgozunk, s meghalunk, és a kutya sem emlékszik ránk...

Lágy szellő simogatja arcomat. Behunyom szemeimet. Egy pillanatra elköszönök mindattól, ami körbevesz. Halkan suhanok a nyugalom szigete felé, lelkem mélyére, ahol nincs sem idő, sem tér, csak a gondolatok. Mintha semmi más nem volna. Gondolatok, emlékek, érzések. Ez vagyok. Plusz egy test, amit céljaim elérése érdekében használok több, mint két évtizede. Épp csak azonosulni nem tudok vele...

Telnek a napok. Nem tudok szabadulni tőled. Nézek filmeket, játszom játékokkal, hallgatok zenét, eltelik az idő... Te mindig ott vagy. Nem hagysz magamra. Nem tűnsz el a gondolataimból. Nem engeded kitörölni magad a lényemből. Mondhatnám, hogy én ragaszkodom hozzád. De akkor kit hibáztassak? Talán magamat? Köszönöm, de nem. Azzal nem megyek semmire. Mintha ezzel bármire is mennék...

Siratta a fiút, akinek szívét soha nem nyerhette el. Siratta a vele odaveszett ifjúságának emlékét, azt az időt, amikor még volt remény. Siratta a szerelmet, mely erőt adott neki a hétköznapokban, és siratta önmagát, hisz ő jól tudta: ilyen bizonyosság csak egyszer van egy életben, és neki ez is elveszett. Évekkel ezelőtt elveszett...

Az érezte, ahogy a sós életnedű mágikus ereje jóleső bizsergéssel tölti el testét. Csak nyelt, majd már a száját is mozgatta, végül, ahogy ereje tért vissza, már felemelte a fejét is a nyak után, nyelvével kalimpálva a vér után. A farkasember eleresztette a papot, akinek nyakába szinte azon nyomban a lány szemfogai mélyedtek...

Eltelt majdnem egy év és a lány üzenetet küldött neki. Azt írta szerelmes. Pont belé! Erre várt, amióta meglátta. Üzenetek hada következett. A fiú bevallotta újra érzéseit. A lány viszonozta üzeneteivel. Aztán következett az iskola kezdete, a találkozásuk ideje, és az üzenetváltás ritkult. A fiú már tudta, mi lesz az elkövetkező beszélgetésük vége. Ő nagyon szomorú lesz, mert nem csókolhatja meg a lányt. Tudta, de elhessegette félelmét. Pedig igaza lett...

Valentin nap: mindenütt szerelmes párokat látok, szinte körülölel a szerelem, pedig páran undorodva néznek rám, mások csak elfordulnak tőlem. Egyedül vagyok, és közben megfulladok a tömegben. Elszomorít ez a látvány. Mindenki szerelmes és köztük én olyan magányosan sétálok végig az utcákon. Amerre csak nézek, mindenki vidám. Csak én vagyok szomorú. Valami nyomja a lelkemet. DE HÁT ÉN EGYEDÜL VAGYOK! ...

Kezeiddel a vállaimat szorítottad, én csak mozdulatlanul támaszkodtam feledted, s csak néztem szemeid, a pillanatot akartam megfogni, mintha megfogható lett volna, duzzadó türelmetlen lüktetésem terelte megint a gondolatképeket, s várta az irányítást, azt a mozgást, ami majd vezeti, de épp csak kicsit, egész aprót kapott, akár a csiga mozgása, vagy egy lajháré, olyan lassan mozdult csípőm. Beljebb, kijjebb zónák és pontok beteljesülésre váró ösztönös indulatok, csodás s mámorítóan részegítő,...

...Isten kezdett komolyan elgondolkodni… - túl járok az eszén! És teremtett egy másik ugyanolyan embert. Az ember rekordidő alatt megölte a másikat. Aztán Isten utolsó próbaként teremtett egy asszonyt. Azóta az emberek szaporodnak, és remélik, egyszer elegen lesznek, hogy megöljék Istent.

Minden nap olvasta a horoszkópját. Nem mintha hitt volna benne, csak szeretett volna hinni. Felhúzta a szemöldökét, úgy futotta át az épp aktuális szöveget. Aztán legyintett: …Szerelem…halál, ugyan, nem megy ez ilyen könnyen. - és útnak indult.