Történetek - 64.oldal

„Nem” mondta. „Nem” hallottam, és megállt köröttem az idő. „Nem”, és koppant a szó. Nem szárnyalt, nem csengett, nem dalolt. Koppant. Mélyen lenn, nagyon lenn koppant és egy húr megpattant, lágyan pendülőn, végtelen fájdalom szakadt ki mindenből. De „nem” és koppant, mint a magas sziklaorom, százezer éves magas, büszke orom, lágy sóhajjal búcsút véve életétől, és a sóhaj messze szaladt, eget földet megrengetett, majd elcsitult...

Boldog minden pillanat, perc, óra s nap, alig hiszem el. Mintha még mindig álomban járnék, köröttem ragyog a nap, felettem ragyog az ég, mellettem ragyognak rám szemei, érzem bőre illatát, tapintását... köröttünk zsong az élet, és mégis, túl madárdalon, bogárdalon, csend van, nem hallatszik más, csak két, boldog, egymásra talált szív, egy ritmusban, egy pillanatban dobban, együtt, érzik a másikat, egymásba fonódva, boldogan...

Kezembe fogom a kezét, vállamon érzem a fejét, szíve együtt dobog az enyémmel. És nézzük a hajókat, úsznak el a messzeségbe. Elúsznak, mégis boldogságot hoztak nekem, de fájdalom is úszik vissza nyomukban, és örök bizonytalanság. Nem gondolkodni! Ma még szép, s talán a holnap is lehet még szép. Azután? Azután nincs semmi, nincs élet, nem lehet akkor fájdalom se...

Álmodom én is, a szél fülembe suttogja boldog a pillanatokat. Nagyot nyújtózom, és csak álmodom. Tapogatózva emelkedik a Nap, nevetés csendül a fülembe. Tapogatózik a fény, és ahova arany keze elér, rettegve menekül a sötétség, retteg az árny, retteg a tél. Emelkedik a nap, s bőre illatát hozza elém egy édes pillanat. Elmosolyodom, s a Nap visszamosolyog, s kibukkan a hegyek mögül, s arany arcával visszamosolyog. Fény önti el a tájat, arany, örök fény, s minden pillanat megdermed a gyönyörtől,...

- Tudjuk, hogy nem kutya vagy. Változz vissza Sirius black, hogy szemtől szembe láthassunk! – parancsolt egyikük ellentmondást nem tűrően.

Tudják?! De honnan a fenéből?! – tettem fel magamban a kérdést.

Haboztam. Erre a kentaurok válasza sem maradt el. Büszkén felszegett fejjel előrébb léptek még szűkebbre zárva ezzel a kört...

A szellemvilág létsíkját észlelő emberek, úgy látták jónak, ha az egyszerűbb emberi lelkek védelmére létrehoznak egy testvériséget. Az általános tagok az őrzők. Közéjük bárki bekerülhet. Tudatuk összetettebb, lelkük nehezebben elcsábítható. Felettük állnak a reményhozók. Az ő feladatuk az őrzők képzése, megtalálása, segítése és az egyszerű halandók felszabadítása, egy gonosz lélek uralma alól...

- Szóval?-- olyan jól csókol. Közben akaratlanul is elmosolyodtam.
- Min mosolyogsz?—kérdezte meglepődve.
- Semmi, várom a folytatást .- hazudtam.
- Szóval! Neki annyi köze van hozzá, hogy Buffy vele csalta meg Angelt, mert állítólag látott téged és Angelt csókolózni. Hát nem tudom. Na most boldog vagy? Most már mindent tudsz, el lehet menni. - mondta és az ajtó felé mutatott...

Eragonnak miközben férfivá ért, szerelem költözött a szívébe. A nő, ki elrabolta szívét Arya volt. Mikor Eragon először látta meg, már akkor beleszeretett, de valahogy nem akarta elismerni magának, hisz egy „halandó” és egy tünde kapcsolatot nem engedélyeztek...

- Eljössz velem a táborba - szögezte le a férfi, miután a lány kezdett csendesedni.
- Nem. Nem mehetek - tiltakozott a lány. A szemében föllángolt valami, ami eddig nem volt ott. - Ha engem elvisz innen, akkor megnyugszik a lelkiismerete? Na és mi lesz a többiekkel? Mi lesz a többi táborban lakóval? Mi van azokkal, akiket meggyilkoltak? Eddig ez nem az én háborúm volt, nem értettem miért kell harcolni, de most már ez az én harcom...

- Sophie, ha nem tévedek – mosolyodott el.
- Honnan tudja a nevemet? - kérdeztem kíváncsian.
- Megkérdeztem a takarítótól – mosolygott a pasas továbbra is, megrázva a fejét, amitől a haja még jobban a vállára omlott.
- Ilyenkor nem dolgoznak takarítók az épületben – húztam el halványan én is a számat. - Nem akarja megmondani, honnan szerezte az értesüléseit velem kapcsolatban? ...