Mystic - Egy Vándor Naplója I. - 1.

I. A messzi távol


Fáradtan csaptam be a könyvet. Vastag por szállt fel, és csak lassan ülepedett a csendes sötétben. A tűz ott pattogott mögöttem a kandallóban, és a gyertyám mind lejjebb ért a kanócon, egyre fogyott a fénye. Egyszerű asztal mellett ültem, könyvek sora sorakozott rajta, régiek regéi, nagyok varázsszói, a holnapi vizsgám, az utolsó. És végre vége, hosszú évek fáradságos tanulásának, mágus leszek talán. A Hold fényes arca benézett az ablakon, ezüsttel öntve végig a falakat, gyertyám lobogott a lágy szélben, amit a lapok keltettek. Ismét elővettem a régi térképet, és meredten néztem a megsárgult vonalakat, halvány jegyzeteimet, a messzi távolt, a Szél - Hágót, messzi falukat, valahol messze. Messze távol, két nap és indulok. Hív a föld, melyet álmaimban láttam. Halk csobogás hallatszott valahonnan, a szél elhozta a patak hangját, és most lágyan hangzott, utolsó éjszakámon ebben a szobában, melynek falai annyi titkot, annyi rejtett szót, annyi gondolatot, elsuttogott szót hallottak már, immáron csendben hallgatnak. Mélán nézek a tűzbe, a csendbe suttogom a varázsigét; a tűz lángja meghajol, megnyúlik, engedelmeskedik a szónak, játékosan körbe szalad, vágtató ló, csobogó folyó, hullámzó sivatag. Lágyan fut a láng, beleharap a fába, kesernyés füst szál fel, elnyeli a kémény, lágy játék, holnap vizsga. Elmondom a tűz igéjét, fény gyullad a kezemben, remegő lángja elnyomja az ezüst Hold fényét, lobban egyet, és kialszik. Gyorsan megmosom az arcomat a dézsában, majd leveszem a ruhámat, és lefekszem. Merőn nézek ki az ablakon, leragad a szemem…

Sötét van. Érzem, hideg kúszik fel a lelógó kezemre, körbeölel, bekúszik a takaróm alá. Fénysávot látok, megpróbálom kinyitni a szemem. Nehezen megy, álmos vagyok, kinn hideg van, bent pedig finom meleg az ágy még. Pilláim között láttam, aranyos labdacs pattog a levegőben, halkan dudorászik. Körbeleng, halkan nevet. Erőt veszek magamon, és kinyitom a szememet. Felujjong. „Végre fenn vagy! Hajrá, talpra, gyorsan, vár a vizsga! Itt az utolsó nap!” Hirtelen eszembe jutott. Vizsga... Oh, igen, erre vártam már régóta. Megmostam az arcomat, felvettem a sötétkék taláromat. Körbenéztem a szobában, magamhoz kaptam pár tekercs pergament, jól jöhet még alapon ugye... És elindultam. Bent a gyűlésteremben már sokan voltak. De a kedvenc padom üres volt, gyorsan lehuppantam, mielőtt más is szemet vetne rá. Végig simítottam kezemmel a hideg falapját, éreztem a fa öreg erezetét, rajta a pár vékony karcolást, mikor a pennám megcsúszott a papíron, és felsebezte a fát. Végig simítottam rajtuk, mintha a kezem begyógyíthatná a fát, vagy épp az egész világ sebeit... Hát, talán, majd egyszer. De nem most. Eszembe jutottak a térképek, fenn a szobámban. Rajtuk messzi helyek, helyek, ahol ember száz meg száz éve nem járt már, messzi, havas földek, sötét, ős öreg erdők, bennük olyan lények, amikről a legrégebbi regék sem mesélnek, és nincs senki, aki valaha is ivott volna benn a fák gyökerei között megbúvó tó vizéből. Felhő magas hegyek, gyomrukban névtelen barlangok, névtelen szelek rohannak oldalukon. Messze, hatalmas katlanok, szikkadt sivatagok, bennük fehérlő csontvázak, felfedezők, akik arról álmodtak, amiről én. Oda lépni, arra a földre, melyet ember lába, mióta az istenek létrehozták, nem tapodta. Néztem csak előre, szemem elől eltűnt a türkiz berakásos oszlop, minden, hangzavar, padok, emberek, tanárok, diákok. Csend lett, kint álltam a semmiben, és suhantam el az ismeretlen felé...

Hirtelen megráztam a fejemet. Feltisztult a kép. Csend volt már, előttem ott egy papírlap, rajta mindenféle betűk, emberi, elf, de még óriás rúnák is. Másik oldala üres, de furcsán fényes... Ah, sóhajtottam. Még egy kis mágusrúnákkal is megszórták. Remek... Sikoltva rohantak a pennák a feladatokon át, varázsitalok, fordítások, ősi kódexek, volt itt minden, amit csak egy mágusnak tudnia kell. Remek. Első oldal kész, jöhetnek a mágusrúnák.. Sosem tudtam őket igazán olvasni, habár megjeleníteni sem épp a legegyszerűbb dolog, a ráolvasás sokszor semmit sem ér. Mint ahogy most sem, hát persze. Éreztem, ez miatt mehet minden a sárba. Reménytelen. Dühömben elmorogtam a kedvenc varázsigémet. Abban a pillanatban fényes láng kígyók futottak végig a lapon. Megrémültem, azért ez talán mégis kicsi túlzás... Lángra lobbantani a lapot, többen elég furán néztek rám, gyorsan elmorogtam egy oltó igét. Hirtelen megfagyott a papír. És a jég alatt fényesen megjelent egy aranyos vonal, körbeszaladt a lapon, és kiemelkedtek a rúnák. Nem hittem a szememnek. Lassan, tagoltan olvastam őket, furcsa értelmetlen szövegnek tűntek. Nem is egybetartozó mondatok, hanem csak betűhalmazok. Végére értem, hitetlenkedve felnéztem. Ennek semmi értelme, akartam mondani. Akartam. Lilás füst ömlött le a papírról, lassan körbe öleltek. Felpattantam, de a következő pillanatban elhomályosult a terem köröttem, éreztem, zuhanok egyre mélyebbre. Behunytam a szemem, és nem mertem semmire gondolni. Aztán hirtelen meleg öntötte e az arcomat, csizmám alatt éreztem a kemény szilárd talajt. Hitetlenkedve néztem körbe. Előttem ott álltak a mesterei az iskolámnak, és mind tapsolt. Néhányan nevettek. A főmágus odalépett, és kacagva gratulált nekem. Én voltam az első, aki teljesíteni tudta a feladatot, dicsérettel kaptam meg az oklevelet. Nem hittem a szememnek. Hirtelen egy másik diák jelent meg mellettem, egész testében remegve. Ismertem őt. Tériszonya volt szegénynek, nem vette igazán jó néven a tréfát. De aztán megnyugodva vette át az oklevelét. Dicséret nélkül, igaz. De megkapta, mágus lett ő is. Irigykedve nézte az enyémet, és nem volt egyedül. Én is irigyeltem magam. Körbe néztem a kertben, ahová sorozatosan érkeztek a diákok, némelyek megnyugodva, némelyek megrémülve. Halkan zúgni kezdett a toronyban a harang. Vége a vizsgáknak. Alig hittem el, tényleg sikerült. Lehuppantam az asztalhoz, és magam elé vettem a tányért. Erre enni kell, és sokat. Nagyon sokat.

Halkan dalolnak a madarak, hideg levegő kúszik be az ablakon. Hajnal van. És készen vagyok a vizsgákkal, kemény volt a tegnapi nap. De már vége. Felkapom a táskámat. Búcsúpillantást vetek a szobámra, és kilépek a csendes folyósra. Pár diák siet el a kanyarulatban, én felveszem a táskám, és gyors léptekkel sietek előre. Odakint már felvirradt a nap első sugarai, a fák lágyan hajladoznak a nyári napsütésben. Előttem, kanyarog a kockakővel kirakott szürke utacska, mellette fasor, előttem a híd a csobogó patak felett. Egy pillanatra megállok, belerévedek a vízbe, vidám arc néz vissza rám, megyek haza! Innen már csak pár mérföld és lent vagyok a kikötőben, a hajó este indul, holnap estére már otthon eszem a vacsorámat.

Még várni kellet a hajóra, elnéztem messze el tengeren át. Szép időt jósoltak mára, estére lágy szellő, pont jó lesz a vitorlázáshoz. Sirályok vijjogtak messze fent az égben, én meg kifeküdtem a füves domboldalra, és vártam az estét. Lassan teltek el a percek, még lassabban az órák, de nem érdekelt, immáron ráértem. Mágus voltam, a vizsgáim szerint nem is olyan rossz, szép jövőt jósoltak nekem. Pedig nem is tudták azt, amit elterveztem. Oda menni, ahová kevesen merészkedtek el, a Mágusok Völgyének titkos barlangját megtalálni! Mennyi hosszú kutatás volt a könyvtárban, míg sikerült ráakadnom egy térképre, amin egyáltalán rajta volt, hogy merre is kell kezdeni a keresést, de meglett. Jó ötszáz mérföld, de megéri. Remélem legalábbis, hogy megéri. Hát majd kiderül. Most egyelőre még csak kezd a nap túlbukni az öt órán, éhes is vagyok. Ideje enni. Volt nálam egy kis kenyér, meg némi hideg hús, vacsorára mára jó lesz. Gyorsan megettem, és felujjongtam, végre megkezdték az áru felrakodását a hajóra, tehát még pár óra és indul. Lassan kiballagtam a vízpartra, lekaptam a cipőmet, és belegázoltam a vízbe egy kicsit, élveztem a tenger hűs vizét. Majd felmentem én is hajóra, és egy szélvédett helyen lefeküdtem, be a vitorlák árnyékába. Talán csak fél óra telt el, és éreztem, hogy a hajó meglódul. Felnéztem, és láttam, hogy az összes vitorla büszkén dagad a szélben, és a part lassan távolodik el. Felálltam és gyorsan végig futattam a szemem a tájon, a tájon, ahol oly sokat barangoltam, az izgalmas vadászatok a barátokkal, társakkal, a jó kis táborozások… Hiányozni fog az egyszer biztos. És lassan homályba veszik a part, ahogy a Nap eltűnik a távoli dombok mögött, a szél is megerősödik, játékosan csobog a víz a hajó orra alatt, visszafekszem, a szemembe húzom a köpenyem, és mélyen elalszom.

Még csak derengett az ég alja mikor felébredtem. Messze a ködben lassan kibontakozott a föld, a szülőföldem. Még jó pár óra de lassan megérkezünk. A szél változatlanul fújt, de a sós pára belepett mindent, fázósan húztam össze magam a köpenyem alatt, de lassan a Nap felbukkant a keleti horizonton, és egyre feljebb kapaszkodott. Ködfátyol is felszakadt, egyre jobban elejtett látni a zöldellő tájat, messze dombok kéklettek. Reggelim nem volt már semmi, estig kénytelen voltam kihúzni a tegnapi vacsorával, mindössze pár szelet kenyér maradt, azt harapdáltam lassan, élvezve a finom ízét. Lassan közelget a kikötő, otthoni partok, szüleim háza, ahol kora gyerekkorom töltöttem, és nem voltam már ott… Hány éve is annak immáron? Sok, hosszú év telt el azóta, de még mindig látom szüleim arcát, a búcsúzás pillanatában, anyám fehér, patyolat kendőjét lebegni a szélben, ahogy egy arany könnycsepp megcsillan, apám bajuszos magas alakját, a házat, a meghitt ebédlőt. Méla merengéssel nézek el a messzi távolba, elmerülök a régmúlt emlékeiben, fájdalommal telik meg a szívem. Nem is hiszem el, mennyi idő telt el az óta mióta elmentem. Az első varázslat, a furcsa álmok… Az öreg mágusmester, aki végül elvitt az iskolába. És immáron én is varázsló vagyok, és megyek haza. Lelkem megtelt régmúlt emlékekkel, kicsit fájt, hogy talán mennyi mindent kellett ezért feláldoznom, otthagynom, a kedves házat… És újra, újra végig ugyanazon a gondolatmeneten, mikor hirtelen árnyék vetődött rám. Hideg szél söpört végig a hajón, többen felsikoltottak. Jeges lett a szívem hideg csontkéz markolt rá, megremegett a térdem, szürke köd ereszkedet a tájra, idegtépő vijjogás hallatszott messze fentről a magasból, rettegve vetettem volna magamat a földre, bebújni a köpenyem alá, és apróra összehúzni magam. Kezem ráfagyott a korlátra, görcsösen markoltam. És akkor egy halk, parancsoló hangot hallottam. Lassan a kezem elengedte a korlátot, felmutattam az Árny felé, számból önkénytelenül felbugyogtak a parancsszavak, fényes villám csapott ki belőle, a Sötétség felé. A fény összecsapott a sötéttel, és visszapattant, feketeséggel telt meg. Elmerültem az öntudatlanságban.

Valami feketét láttam csak magam előtt. Fejem kegyetlenül zúgott, hatalmas harangok zúgtak benne. Megpróbáltam a kezemet megemelni, a feketeségbe hadonászni, letörölni a szememről. Nem tűnt el, viszont a semmit markolta a kezem. Aha! Talán a szemhéjam lesz ez? Nagy nehezen megpróbáltam felnyitni, és sikerült! Valami fényes meleg csapott bele elmémbe, a szemem elé kaptam a kezem. Lágy hangot hallottam, egy finom érintést a csuklómon. Melegség áradt szét, halk szavakat hallottam. Még egyszer próbát tettem, óvatosan lassan felpillantottam. Barna haján megcsúszott a napfény, a alakját smaragdzöld köpeny fedte. Felém hajolt, és halk szavakat mormolt, melegség áradt szét megint ereimben, kitisztult a fejem. Halk nyögéssel megemelkedtem. és ő is felpillantott. És engem magával ragadott a zöldes pillantás örvénye. Pillantása elnyelt, magával ragadott, évek rohantak el, másodpercek lassan vánszorogtak.

- Jól vagy? - kérdezte.
- Igen - hebegtem lassan mozgó ajkakkal. Gyönyörű volt. Egyszerű zöld selyemruha volt rajta, nyakánál levél alakú, halványan csillogó csat fogta össze köpenyét, barna haja a tarkója körül lebegett, arcánál szebbet nem láttam még sosem. Lassan felálltam, hálásan köszönetet rebegtem.
- Mi történt?
- Az a fekete izé, ami a hajótok fölé repült, valahogy elnyelte a villámot, amit egy mágus lőtt felé. Nagyon furcsa volt, minden hideg lett és kihalt, elnémult a táj, rettegéssel telt el a világ tőle.
- Te nem voltál a hajón?
- Nem. Csak kikötött a hajó, és a a kapitány kiáltott, hogy egy eszméletlen ember van a hajón, aki tud, jöjjön, segítsen. Értek valamit a gyógyításhoz. Én most megyek el innen, a mágus iskolába, gyógyítást tanulni, a faluban, ahol lakok, a vajákos asszony sokat segített, de azt mondta, ha valaha is akarom használni a tudásom, valódi varázslótól kell tanulnom. Úgyhogy most megyek el, messze földre. – Itt megremegett a hangja, fájdalommal telt el, szeme sarkában megjelent egy könnycsepp. De megrázta a fejét, barna haja ide-oda szállt a szélben, és a lány felnevetett, gyöngyöző hangja messze szállt a végtelen tenger felett, és ismét vidáman nézett rám.
- De hát ez a mágusok sorsa nem igaz? - El sem hitte volna, hogy mennyire… Közben a kapitány elkiáltotta magát.
- Fordul a szél! Mindenki a fedélzetre!
Fájó szívvel néztem a tüneményt, ahogy felszáll a hajóra. Vidáman integetett felém, én is viszonoztam, majd ügyefogyottan meghajoltam a hajó felé, gyöngyöző kacagás lett érte az ajándék, felálltam, és utána kiállottam:
- Látlak még?
- Ki tudja még? A jövő messzi ködjébe nem lát be még a bölcs se, nem hogy én. – Mosolygott rám, és a hajó lassan elfordult a parttól, vitorlájába belekapott a szél, és a verőfényes napsütésben szikrázó vízen eltűnt kutató szemem elől. Fájó szívvel néztem utána, majd elfordultam a víztől, és elindultam a szürke köves úton, hazafelé.

Halkan koppantak a lépteim a poros köveken, a déli nap melegen ragyogott. Halkan zúgtak a bogarak, virágok árasztottak megigéző illatot, finom lágy port fújt maga előtt a nyári szellő, fák adtak árnyékot, magasan fenn héja vijjogott, én pedig egyre fáradtabban róttam az utat. Vékony sarumon át égetett az út pora, vékonyan folydogált le az izzadság az ingem alá, bogarak repkedtek köröttem. Messze délen sűrű erdő remegett a felszálló melegben, délibáb hitegetette a szomjas utazót, hűs patak nevetett valahol a füvek között köves medrében. Párszor keresztezte az utamat, nevetve merítettem víz alá arcomat, élveztem a hűs vízcseppeket, ahogy lassan lefolytak a hajamon, végig az arcomon, köpenyem már rég a táskám alján pihent, atlasz ünneplőm mellet, a vidáman himbálóztak együtt. Lassan az út elkezdett emelkedni, lágyan kanyargott egy apró dombocska hátán, a patak csatlakozott az úthoz, mellette csobogott. A domb tetején megpihentem egy pillanatra, és örömmel láttam meg a messzi domb tetején egy hosszú kő oszlopot. Az már a falum, Alroth határa. Még tízegynéhány mérföld, és otthon is leszek. Újra megmostam arcomat a patak hűs vizében, ittam pár kortyot, és útnak indultam.

A Nap lassan megkezdte vándorútját lefelé, a horizont felé, de még mindig bőven ontotta rám a nyári meleget. Pillék lebbentek virágról virágra, madarak daloltak az út menti fák ágain, fiókáik sivalkodtak éhesen benn a fészek hűs árnyán, fenn a messzi, szikrázó kék égen lágy, széltépázott felhők lebegtek lustán, mélán meredtek rá a tájra. Fogytak a mérföldek. Lassan a vad mező is kezdett eltűnni, szántók váltották fel, a domboldalakon lehetett látni a szőlő zöldjét, a búza már lágyan hullámzott, emberek kapáltak a zöldséges földen, barmok bőgtek a legelőkön, messze távol még a tavalyi szénaboglya maradékát lehetett látni, és végül egy lágy kanyar után, lejteni kezdett az út. És felbukkant a messzi távolban a falu első háza, a templomtorony dacolt a magassággal, égig vágyott, halk harangszó hirdette, öt óra van immáron. Lábam egyre lassabban vitt már, hátamat húzta a táska súlya, és egyre többen jöttek oda csodálkozva, végre beértem a faluba. Gyerekek szaladtak el vidáman kacagva, hírül adva mindenkinek, „idegen érkezetett! Idegen érkezett!” Percek alatt sokan néztek ki félve az ablakokon, már aki itthon volt, és nem a földeken dolgozott. De aztán többen felismertek, vidámon kiáltozva szaladtak ki üdvözölni engem, és végre megláttam anyámat is. Gyorsan kibontakoztam a tömeg gyűrűjéből, és szaladtam felé. Felkaptam megöleltem, ő könnyezve nevetett a fián, akit oly régen nem látott már. Aztán csak néztem rá. Megöregedett. Az évek újabb ráncokat véstek homlokára, szeme sarkába, vonásai elmélyültek. Hátra fordultam, és nevetve néztem, a hatalmas csődület közepén egy olyan öt-hat éves fiút, ahogy nagy nehezen megpróbálja felemelni a csomagomat, ránéztem, összehúztam a szemem, és elmormogtam egy erőnövelő igét. A gyerek hirtelen felkapta a táskát, és ettől úgy meglepődött, hogy hátraesett. A többiek szinte gurultak a kacagástól, a gyerek pedig ismét megpróbálta felemelni a csomagot, azonban gyenge volt az ige, így lassan elkezdte érezni megint a súlyát, láttam ahogy vörösödik az erőlködéstől, de hiába volt minden, egyre lejjebb volt kénytelen engedni, szurkolói nagy derültségére. Felemeltem a kezem, halk szavakat mormoltam, és a táska elkezdett emelkedni. Elsőnek mindenki azt hitte, hogy a gyerek emeli, de végül már ő maga is pár hüvelyk magasan lebegett kétségbeesve, markolva a táskát. Hozzám lebegett, én nevetve gratuláltam neki, és átvettem a mágus-csomagot. És végre beléptem a házba. Haza értem. Immáron teljesen.

Lehajtottam a fejem az alacsony ajtó alatt átlépve, majd beléptem a hűvös szobába. Szinte minden ugyanott volt, mint régen, az emlékeimben. A tűzhely ott állt a fal mellet, előtte a sötét, kopottas asztal, amit apám saját kezével készített még sok-sok évvel ezelőtt. A mennyezetről lámpás lógott le, az asztalon gyertya állt a tartójában, pár kép a falon, egyszerű konyha, mégis. Oly kedves szívemnek, annyiszor láttam álmomban feltűnni. És most itthon vagyok végre. Anyám asztalhoz ültetett finom fehér kenyeret, édes lekvárt rakott elém, én pedig buzgón nekiláttam. Leült mellém és kérdezgetett, aztán mire vittem én ott a messzi ismertetlen földön. Megtöröltem a számat, felálltam. A kandalló felé fordultam, hal szavakat mormoltam, piros szikrák pattogtak fel a fából, tűz lobbant. Buszkén fordultam anyám felé, aki holtráváltan nézett rám. Végül lassan megnyugodott, de hiába kérdeztem mi a baj, nem mondta el. Talán a varázslat viselte meg? – gondoltam magamban, de nem feszegettem tovább a kérdést. Elfáradtam hosszú volt a nap, elbúcsúztam anyámtól. Apámat nem vártam már meg, állítólag csak késő este jön haza, beléptem szobámba, ahol finom vetett ágy várt már, hívogatóan, csábítóan. Lefeküdtem. Valamikor álmomba felriadtam, halk kaparászást hallottam, de csak az égerfa levelei verdesték az ablakot, és a Hold ezüstje ömlött végi a szobán, csend volt, néma csend. Aludtam, mélyen, mint talán még soha.

* * *

Lágyan hullámzott a búza az augusztusi Nap alatt, gyorsan haladtam benne. Immáron két napja úton voltam, barangoltam a szigeten. Több mint két hónap telt el, és azóta sok mindent történt. Haza értem, örültem neki, de valahogy nem éreztem magam idetartozónak. Idegen voltam, hiába születtem és nevelkedtem itt, sok év telt el azóta, hogy itt lettem volna, a világ lassan átformált engem is, itt pedig az Idő mélán lágyan csorgott széles, parttalan medrében, nem hatott senkire sem aki itt élt, nem volt igazán kapcsolata a külvilággal. A térképek szerint partjai olyan harmincnapnyi járóföldnyire voltak, ahogy a farkas futott, partjainál, középtájon magasabb hegyek emelkedtek, de a kontinens messze volt innen, több hónapnyi hajóút, így mi nem is tartoztunk szorosan a királysághoz. Egyetlen hajójárat volt, ami néha-néha érintkezett a szárazfölddel, de csak nagy ritkán vitt utast, legtöbbször árut szállított, a régi kikötőbe érkezve, ahol még a Nagy Háború idejében hadikikötő volt, szaladt a gyalu a friss fán, harsogott a fűrész, szisszent a tű a vitorlán. Régen volt, a nagy hajókat, matrózokat, büszke kapitányokat elnyelte a hallgatag tenger, viharok kemény szava harsogta túl utolsó szívdobbanásaikat, és végül elmerültek az örök feketeségben. De a kikötő még meg maradt, igaz, egyre romosabb lesz, jóformán már csak egyetlen stég maradt belőle használható, a többit megette az idő vasfoga. A hajószín vidám legényeivel, puha faillatával némán hallgat, dudva ütötte fel a fejét, borostyán futotta be falait. De nem is jár igazán erre senki.

A szigeten öt falu volt, ezek többé-kevésbé együtt dolgoztak, összesen talán vagy ezer ember élt itt, és őket a sziget bőségesen el is látta mindennel, amire csak szükségük volt. Igaz nagyon kevesen voltak, akik bemerészkedtek volna a komor hegyek magas falai közé, elkalandozni, hogy honnan is erednek a hideg patakok, mik azok a fények, amik valahol messze villannak fel néha éjszaka. De én indulok. Alrothban nincs helyem, a falu nem fogadott be, immáron biztos vagyok benne. Próbáltam segíteni, beilleszkedni, de láttam, hogy hiába ismernek, a mágust mégiscsak rettegik, nem tehetek ellene semmit Otthon mégsem ülhetek egész nap?! Így hát felkerekedtem, és útnak indultam, a hegyek felé. Többször visszafordultam, de mind messzebb és messzebb jutottam, és most már sűrű erdőben mászok felfelé. Éjjel halk dobszó dobogott messze felettem, fények lobbantak, úgy hogy kénytelen voltam többször fákon aludni, nem mertem lent aludni, hiába a varázstűz, senkise tudja, hogy mik élnek odafent… Még a király küldöttjei is csak üres foltot hagytak a térképen, itt ahol a hegyek állnak. Senki sem mászta volna meg a patakok útját előttem? Úgy tűnik, hogy nem…

Ismét eltelt pár eseménytelen, nehéz nap. Többször mély völgyek szakadékok szabdalták az utam, meredek fallal, lemászni nem lehetett, fáradtságos munka lett volna megmászni őket, és nem akartam valahol odalenn a mélyben mindenkitől messze megtalálni utolsó nyughelyem, inkább kerültem. Hosszú kanyon mentén vezetett a hegyoldal, pár csenevész fácska kapaszkodott kétségbeesve a kopár sziklafalba, lassan porladt lefelé a kanyonba a hegy, igyekezve betemetni a mély sebét, a kanyon meg igyekezett megenni a hegyet, ami fölé magasodik időtlen idők óta.

Játékosan suttogott a szél felém, halk hangok zengtek körbe, aztán a szél kezdett felerősödni. És én egyre inkább a szakadék felé támolyogtam tőle, valami vonzott oda le, a mélybe… Mire feleszméltem, már a szakadék szélén álltam, éreztem a Szél ujjait a hátamon, lassan, de biztosan tölt előre. Rettegve térdre estem, és gyorsan elmormoltam egy átokűző igét. Hirtelen kitisztult a fejem, és a szél is eltűnt. Körbe néztem, és én magam estem le majdnem a szakadékba. Mögöttem a fákon, szellemek álltak. Érdeklődve néztek rám, néhányan tisztelettudóan megemelték a fejüket, mikor észrevették, hogy őket nézem, többen felém mutogattak, egy lány kísértete, mellében egy törött kardmarkolattal nevetve mutatott felém, egy öreg páncélos lovag kedvesen mosolygott, mellkasából több nyílvessző állt ki, néhány már csak a lábában fért el, de ettől még békésen mosolygott rám. Földbe gyökerezett a lábam, lassan szürke köd borult elmémre a rettegéstől. Nem bírtam lépni, mozdulni, lassan kővé dermedt bennem minden. Utolsó gondolatatom a lány volt, a hajóról…

A nap ragyogása, két szép szeme… Hirtelen mintha melegség indult volna meg bennem, lassan megmozdultam, ismét éreztem. Feléjük léptem, ők meg mosolyogtak csak. Szemükben mintha csodálkozást véltem kiolvasni, de nem mozdultak. Odaléptem a páncélos lovaghoz, és kinyújtott kézzel átléptem ezüstös fényes testén. Behunytam a szemem, és csak egy lágy érintést éreztem. Visszafordultam, és már nem féltem. Nem bántottak, csak szellemek csupán, a régmúlt idők árnyai. A lovag letérdelt előttem, majd felállt, a szemembe nézett. Halk gondolatokat hallottam, elmosódottan, lágyan, régről szólóan, végtelenül szomorúan, fájóan… Egy elmúlt élet szavait, valahonnan, egy másik időből. Szavait nem értettem, de a gondolat megérintett, szótlanul, némán, mégis értettem. Fáj a semmi nekik, nem élnek, és nem léphetnek tovább. Lassan elszakítottam a tekintetem a lovagról, és a fa mellett furcsa kőtömböket vettem észre. Odaléptem, közelebbről szemügyre vettem őket. Furcsa szoborszerűek voltak… Mindegyiknek arca volt, oldalukon kard lógott, némelyiknek vállán íj, hátán tegez, fejükön sisak. Emberek lettek volna? Talán ez történik azzal, aki nem bír úrrá lenni félelmén? Tehát akkor én… Majdnem meghaltam… Még egyszer hátranéztem, majd gyors léptekkel belevesztem az erdőbe, magam mögött hagyva az elátkozott nyughelyét sok-sok embernek…

Közel volt már a hegycsúcs, és viharosan sötétedett. A nap már a másik hegycsúcs kopasz, havas-köves tetején kacsintott rám, búcsúzóul. Én körbenéztem, de nem láttam sehol egyetlen fát se, amin aludhattam volna, a földön pedig nagyon nem volt ínyemre az alvás, valahogy az volt az érzésem, hogy ha elalszom, akkor bizony hosszú lesz az álmom. Örökké való… Köröttem fenyőfák, egyik sem olyan, hogy megmászattam volna. Kezdtem félni. Fázósan összehúztam magamon a köpenyem, mikor tűz fényét pillantottam meg. Tűz?? Itt? Fenn a hegyen, ahol tudtommal élő ember még nem nagyon, vagy egyáltalán nem járt? Óvatosan közeledtem. Egy apró házikót láttam meg, ajtaja előtt lobogott a fényes tűz. Apró, szürke ruhába bújt öregember állt előtte, ezüst üstjében elmélyülten kavargatott valamit, ami pirosas, zöldes füstöt eregetett. Óvatosan közeledtem, mikor megroppant egy ág a talpam alatt. Az öregember felkapta a fejét, felém nézett. Vastag, bozontos, szürke szemöldöke volt, szúrós, mégis meleg szürke szeme. És földig érő, piszkos szürke szakálla. Valahogy az egész ember szürke volt, de mégis, éredt belőle a fény. Felém nézett, és elnevette magát.

- Már ideje volt, hogy erre vetődj. Évek óta várok rád, sokat késtél, nagyon sokat… No, de itt vagy, hát akkor lássuk a dolgunknak, ugyebár? – És kacsintva nézett rám. – Te ugye nem ismersz engem? Akkor az illendőség ugyan úgy kívánja, hogy te mutatkozz be előre, jóval fiatalabb lévén, de kivételes helyzetekben, kivételesen eltekintünk a lovagi etikettől, úgyis lesz elég sok gondod, bajod még vele, a messzi kastélyokban. Én Fornicius vagyok, a varázsló. Nekem rendelték feladatul, hogy téged, csetlő botló máguspalántát kitanítsalak, és elküldjelek a küldetésedre, ahogy az a sorsunkban meg vagyon írva.
Földbe gyökerezett a lábam. Itt vagyok egy messzi-messzi szigeten, egy hegységben, ahol jóformán madár se jár. És itt egy öregember, aki úgy tűnik, nemhogy ismer, sőt, vár rám. Nem tudtam, hogy mire véljem. Ő csak nevetett, majd a palástja alá nyúlt, és kihúzott egy kopottas könyvecskét.
- A Mágushoz van szerencsém, ugye? A többiek? A Lovag, a Gyógyító, és az Íjász? Oh, elnézést, elfejeltettem, velük még nem találkoztál… Hát meglátjuk mi lesz… Akkor jöjjön a próba. Ha majd benn leszel a barlangban, nagyon vigyázz, ne érints meg semmit, ami fényes és csillogó, csak egy apró könyvet hozzál el a központi teremből. Tessék itt a gyűrű, ez majd talán megsegít.- Felém dobta a gyűrűjét, a tűz fénye megvillant az aranyán, és eltűnt, elnyelte talán az éjszaka? – Hát, akkor jó utat, és sok sikert.
- Micsoda? Hova megyek? És… - Közben az öregember mormolt valamit, kékes fény ölelt körül, örvénylett, kavargott. A talaj megszűnt alattam, és én a semmiben lebegtem, repültem. Hirtelen újra föld lett a lábam alatt, és a kékes fény kihunyt. Bűzös, hideg, mélységes feketeség vett körbe.

* * *

Óvatosan körbetapogatóztam. Érdes sziklafalat éreztem az egyik oldalon, a másikon tapogatózó kezem a semmibe nyúlt. Ujjamon valami hideg, fémes dolog volt. Odatapintottam, az öregember gyűrűje volt. De a sötétségből elég! Kinyújtottam a kezem, és halkan mormogtam a tűz igéjét. Fényes láng lobbant a tenyeremben, és a következő pillanatban lobogó árnyékot vetettek a falak. Mélységesen fekete falak, a földön finom por. És csontok. Tömérdek csont, apróbb, nagyobb. Emberit nem láttam közöttük, de a falakon hatalmas, lecsüngő pókhálók voltak, itt-ott zöldes, kékes váladék csörgött a falakon, és a lágy szél orrfacsaró bűzt fújt az orromba. Megemeltem a bal kezemet. Szikrázó, fényes aranygyűrű simult az ujjamra, közepén fényes lila ametiszt kő volt, érdekes, csillag alakúra csiszolva. Óvatosan egy ujjal végigsimítottam, majd még egyszer. A tűz fénye játszott vele talán, vagy csak képzelődtem, de a kőben egy hosszú, vékony kard képe rajzolódott ki. Csodálkozva emeltem a szememhez, és ráleheltem. A következő pillanatban a derekamon nehéz súlyt éreztem. Odanéztem és nem hittem a szememnek. A kőben látott kard volt rajtam, vékony ezüstös, lilás árnyalatban játszva. Bal kezemmel megragadtam, és kirántottam a kardot a hüvelyéből. Halk suhanás hallatszott, és a penge fémesen villogott a tűz sejtelmes fényében. És könnyű volt, a levegőnél is könnyebb, légies, markolatán ametisztek, és középen, a markolatgomb alatt egy világoskék zafírkő. Egyike a legszebb kardoknak, amit valaha is láttam könyvek, krónikák képein. És most itt van a kezemben! Reménykedve néztem meg a gyűrűt megint, de lila ametisztje immáron üresen, jegesen csillant felém, szinte szemrehányóan, „Hát nem volt elég ennyi varázslat?”. Hát, ha ennyi, akkor ennyi. Visszaraktam a kardot a hüvelybe, és óvatosan elindultam előre, előretartott tenyérrel, világítva a mind lejtősebb, fülledtebb, büdösebb barlangot. A mennyezetről pókhálók lógtak le, hosszú ragadós fonalakkal, a csizmám alatt ropogtak a csontdarabok. Másik kezembe is lángot lobbantottam, és a fejem felett tartva a varázsfáklyát, perszeltem el a nyálfonadékokat, lelógó férgeket.

Hirtelen megvillant valami ezüstös a kanyarban, de beleúszott a trutymós falba és is tűnt abban a pillanatban. Óvatosan közeledtem, de nem láttam sehol semmit. Hátra fordultam, újabb két ezüstös villanás tűnt el. Lassan köröztek köröttem, de nem közeledtek, és úgy tűnt a szikla se árt nekik, átmentek rajta, mintha nem is lett volna ott… Lassan hideg kúszott fel a bokámon, halk hangok suhogtak köröttem. Lassan, óvatosan csúsztattam előre a lábam a mély porban, haladok hüvelykről hüvelykre előre. Sűrűsödnek az árnyak, de valamiért nem közelednek. Hálát adok az égnek, de a rettegést ez nem érdekli, lassan egyre feljebb, és feljebb csúszik lábamon a fagyos hideg, jeges kéz markolja szívem. Lobog a láng, egyre jobban összemegy, nem árasztja már a melegét… Fogy az erőm, minden pillanat egyre többet ragad el belőle. Már csak egy apró lángocska lobog az ujjaim között, mikor hirtelen az egyik árny alak közelebb zuhan, elmosódott szürkeségből alak lesz, alak, pokolibb mindennél, amit eddig láttam, fagyos, vérvörös szemét rám villantja, és nekem repül.

Hatalmas csapást érzek a mellkasomon, hosszú métereket repülök előre, tán csak az ősrégi por menti meg csontjaimat… Felpattanok, előkapom a kardot. Pengéjén kékes láng lobog, fényes, remegő, hidegen csillan meg az edzett, ősi acélja a szellemalakok ezüstös fényében. Felém rebbennek, feléjük sújtok. És a kard átmegy rajtuk, mint kés a vajon, szellem alakjuk felizzik, hátrább rebben, de sértetlennek tűnik. Újra támadnak, immáron csapatostul. Felrántom a kardot, teszek egy felfordulót, megsuhintom a kardot, megint azt találom el, amin a kard az előbb már átment, fényes teste felizzik, megszilárduló kísértet-alakja elnyúlik, nekicsapódik a falnak, köddé válik, halkan elenyészik, a többi hirtelen visszalebben. Tehát a kard jó ellenük! Lassan érzem, visszatér az élet belém, a rettegés visszaszorul. Talán mégis csak túl élem a dolgot… Talán… De immáron van reményem!

Újabbak lebbennek felém, feléjük sújtok a kardal, de még túl korán, még csak szellemek, a kard átsuhan rajtuk. Egy túl közel kerül, és én szép ívben átszállok megint a folyosón. Szemem előtt ezüst csillagok ugrálnak, zihálva kapkodom a levegőt, minden lélegzetvétel fáj, de már annak is örültem, hogy a bordáimból még megvan pár darab, de ahogy éreztem, a párhuzam közöttük megszűnt… Nagy nehezen megpróbáltam feltápászkodni mikor megindult a következő roham. Nem volt időm már kardot rántani… Magam elé kaptam a kezem, és elköszöntem a világtól. Sivító hang hallatszott, valami hideg, nyálkás köd, keserű füst…
Talán meg is haltam már? De nem, még fájok, tehát élek is. Leengedem a karom, kezemben fényesen lobog a tűz… És a szellemek megint messze köröttem köröznek. Körbe nézek, csodálkozón, már nem is kéne élnem, és most mégis? Fura na… Hirtelen eszembe ötlik valami… Lenézek a kezemre, a tűz fénye elvakít egy pillanatra. Talán a tűz… ? Lehet, hogy valami sebzi őket? Hát úgy tűnik, megengedik, hogy kipróbáljam… Jött a következő roham, és bárhogy néztem, ellenem.

De őket érte a meglepetés. Immáron nem adom meg magam! Még semmi esetre se! És a szellemek is érezték, egyenként repültek a halálba, pusztultak, de egyre többen, és többen lettek, de még tudtam tartani magam. Lassan hátráltam, egyre hátra a folyosóban, talán elérem a termet, és ha megvan a könyv, esetleg élve kijutok innen, mielőtt végleg körbe vesznek… De talán sikerül, meglátom a saját árnyékom halványan, mintha a Nap sütne rá, valahonnan messziről. Még két szellem köddé válik, immár végleg, és én hátrafordulok. El kezdek rohanni, még egy forduló, és hirtelen egy fényes, sárgás, átlátszó fal állt előttem. Ragyogón, biztatóan hunyorgott rám a fénye, mögötte sejtelmes fényben egy terem bontakozott ki, nagy, hatalmasabb az összesnél, amit eddig is láttam valaha is. Egyszer élünk, sóhajtottam nagyot, vagyis én már egyszer se, ha nem jutok át, és előre léptem, a fal meglágyult, engedett, majd halk suhogással összezárult mögöttem, és benn álltam a fényárban úszó teremben.

A falaknál arany, fényes drágakövek, hihetetlen kardok, pajzsok, aranyos sisakok. Elképzelhetetlen kincs volt ez! Körbe néztem, káprázó szemmel, arany, mindenhol arany, mesés gazdagság… És megláttam a másik ajtót, mögötte egy embert… Kezében kard fénylett, testén páncél ragyogott, őt pedig ostromolták, de hősiesen védekezett, pajzsa fényesen villant, bárhányszor kivédett egy szellemet, de hiába jutott el idáig talán? Kardja nem fogta az ellenfeleit, nem volt így esélye. Kiáltottam, de már késő volt, kapott egy ütést, neki a falnak… És a fal átengedte, őt is. Nagyot nyekennt, majd elterült a földön. Odarohantam, talán még tudok tenni érte valamit, ha már mint sorstársam, ő is valahogy ide került, ebbe a barlangba. De nem hittem a szememnek. Mire odaértem volna, a lovag felállt, legalábbis igyekezett. Lassan, óvatosan feltérdelt, aztán pihent. Aztán feljebb, egyre feljebb, és végül, imbolyogva, nehezen, de állt. Páncélban! Nem hittem el! Óvatosan közeledtem, ki tudja, milyen kincsvadász lehet itt… Lépteimre kardot rántott, és felém fordult.
- Köszönj el az életedtől, rusnyaság, kardvégre tűzlek! – zengte, hogy hangjával megtelt a terem. Hát, fantasztikus hang volt, az egyszer már biztos…
- Nehogy már kardot rántsunk egymásra! Én is ember vagyok, ha, mégoly mocskos is... Mint te...
Na ezt nem kellett volna mondanom, vagy nem volt humorérzéke, vagy nem tudom, de hirtelen észrevettem valami szürkét, valami gusztustalant a háta mögött. Nem habozhattam – már mondtam is a varázsszót, láng lobbant köröttem. A lovag szemében láttam a megdöbbenést, egy mágus ellen nem sokat ér, ha nem éri el, de ahhoz messze volt, szerencsémre, túl messze… És már repült is a tűzgolyó, a lovag pedig lenn hevert a földön, egy másodperccel később bűzölgő trugyi borította be. Felpattant, és megint felém rohant, kezében fényesen csillant meg a kard, egy pillanat már csak az élet, nincs időm kitérni, hova mennék? És biztos jobban vív, mint én… Néztem a haragos arcát, a pillanatok éveknek tűntek, láttam a szemében a dühöt… És a csodálkozást, és a félelmet, a lovag megmerevedett. Láttam tágra nyílt szemét, szemében a csodálkozást. Nem engem nézett, hanem valamit, mögöttem, a vállam felett. Hátrarántottam a fejem, és csak valami feketét láttam, gyorsan suhant felém, lekaptam a fejemet… Ha lett volna rá időm, de nem volt… Feketeség ölelt körbe…

Tűz ropogást hallottam... Halk énekszó, mintha a csillagok maguk zenélnének, óvatos fény-finom ujjakkal... Kinyitom a szemem. Fejem fölött fenn magasan a mennyezeten egy gyertyatartóban lobog a fény, szórja sugarait a teremben szerte széjjel. Köröttem óriási könyvespolcok, könyvek mázsaszámra. És egy öreg szakállas, mogorva képű ember. Felültem, de nem bírtam szólalni. Az öregember csak nézett. Valahogy a tanáraimra emlékeztetett, dehogy miért, hogyan, nem tudom, egész biztos, hogy még sosem láttam. Kinyitottam a számat, de nem bírtam hangot kiejteni rajta. Megrémültem. Hirtelen megmozdult, és felemelte a kezét.

- Csak semmi hirtelen mozdulat, fiatalúr. Nincs kedvem még egyszer téged magamhoz idézni. Nem is baj, ha nem bírsz megszólalni, ez csak azt jelzi, nem erős eléggé még a lelked, hogy test nélkül is létezzen... Baj, nagy baj... Na, majd lesz, ahogy lesz. Tehát, sietnünk kell, nincs sok időnk. Szerencsém volt, sikerült a lelkedet magadhoz idéznem, de miért? Mi történhetett? Lényegtelen, igazán. Figyeljen, de nagyon! Egyszer mondom csak el, nem többször. Hatalmas veszély fenyegeti ezt a világot, amit mi ismerünk. Nem tudom mi, vagy ki, de a csillagok mutatják, és több próféta is érzi, valami történni fog. És bárhogy is, de kiválasztott lettél, Te, a Lovag, a Gyógyító, és az Íjász társaiddal együtt, hogy megmentsétek a földet, amit az istenek keze teremtett, mielőtt... Elmentek volna... Fontos, a társaiddal együtt ide kell jönnetek, az Elefántcsont toronyba! Bárhogy, bármi áron is, de minél hamarabb! És most menj, mert valami erő gyengíti egyre az én varázslatomat is, gyanítom valaki hiányolja... És, sok sikert...” Megint elfeketedett a szoba, a lámpa, elhalkult a hárfaszó. Csend lett, csak a fülem zúgott egyre, halottam, ahogy a fejemben egyre dübörög a vér, aztán, mint akit fejbe vágtak, elszakadt az emlékezetem fonala.

Melegség öntött el, minden tagomban hirtelen visszatért az élet. Éreztem, alattam valami puha van, fejem felett hűvös szél szaladt... És áporodott mocsok, rothadást szagot köpött az arcomba, undorodva felültem. És szembe néztem egy kardal. Kicsit bandzsítva megállapítottam, igazán szépen kidolgozott, szikrázó fényes mithril kard, kevés párja akad a négy égtáj felé. Igazi törp-munka lehetett, ők kovácsolják a legszebb kardokat. Ettől függetlenül eszem ágában sem volt ennél is közelebbről szemügyre venni. Főképp nem azt, hogy milyen gyorsan döfi át a könnyű bőringemet. Nem, ez a gondolat nem vonzott. Pedig úgy éreztem, közelebb álltam hozzá, mint a kard hegye az orromhoz. Legalábbis a lovag arca szerint. Megszólalt:
- Mondj legalább egy, de csak egyetlenegy okot, hogy miért ne csináljak belőled is bűzös, rugdalózó szellemet?
- Rosszul néznék ki elnyúlt arccal, véres szemmel? – válaszoltam. Szemébe nézve valahogy úgy éreztem, hogy nem értékelte a humoromat. Nem is tudom miért. Körbe néztem. Semmi esélyt nem láttam a menekülésre. Megrémültem, nem igazán tetszett a pályám csúcsának, ha itt maradok, szellemként. Egyre inkább nem vonzott a dolog. Kezdtem megrémülni. De ez kölcsönös volt. Ahogy megrémültem, egyre több halvány köd alak úszott köröttünk, és a lovag miatt kihunyt a kezemben a tűz is. Felmértem a helyzetet – ahogy én rémüldözöm, úgy lesznek itt a szellemek, amitől meg ez a lovagocska rémüldözik... Egy kis harcnak nézünk elébe...
- Mond, mit gondolsz egy kis szellemsütögetésről? – Nem értette, de a ködalakokat látta ő is. Megkockáztattam, felpattantam, és boldogan harsogtam a tűz igéjét, kedvenc varázslatomat. Lobbant a láng fényesen, de már én is repültem, szép ívben, rövidesen a lovag úr is követett, csörömpölve, meztelen kardal a kezében. Idilli páros, suhant át a fejemen, és ránéztem a gyűrűmre. Sötétlila fénye immáron kékbe változott, sűrű füst gomolygott benne. Még nincs itt az ideje, hogy elmenjünk, nincs meg a könyv. Felpattantam, némileg öregemberesen, de sietni kellett, nem volt elég idő. Kardom felfénylett a kezemben, kék láng szaladt végig a pengéjén. Éreztem, ahogy a kemény páncél a hátamnak nyomódik, hallottam lihegését a lovagnak. Ismeretlenül álltunk egymásnak háttal, köröttünk szellemek, számolatlanul, két ember küzd a halál ellen, közben talán egymás torkát is elvágnák, ha lehetne... Ironikus, gondoltam magamban, s közben a kardom pengéje átrohant egy szellemen, ahogy rántottam vissza, féloldalt elmetélte egy másiknak a nyakát, talán, már persze, ha van ezeknek az izéknek nyakuk. Közben mi magunk is véreztünk már, éreztem, ahogy a társam nekem vágódik, néha kemény háta fogott meg pár méteres repüléstől egy-egy orbitális rúgásnak hála. De fogytak, ha mégoly lassan is, de fogytak. Fényesen ragyogott a kardom pengéje, de a lovag kardja is lángra gyúlt már, vagy talán csak a terem fényei játszottak velünk? De fáradt a karom, hallottam a lovag is egyre nehezebben kapkodta a levegőt, neki nehezebb is, nehéz a páncélja villant át a gondolat, de szerencsére gyorsan kiverték a fejemből. Pár csillag átvette a helyét, nehogy csak kongó üresség legyen. Magam elé emeltem a karomat, és a gyűrűmre néztem, talán segít valamit, ideje lenne...

Ametiszt lila fényében megcsillant valami, egy könyv. Megzörrent minden csontom, utolsó leheletem szakadt ki belőlem, úgy éreztem, közel legalábbis nem kellett sok hozzá, az is biztos. Kótyagos, vérző fejjel néztem a gyűrűt, lila füst szakadt ki belőle, felszállt, és eloszlott a levegőben. Rekedten felnevettem, hát akkor ennyi lett volna eme kaland... Nem szoktam feladni, de a szellemek, ha fogytak is, még mindig rengetegen voltak, mi ketten már a földön térdeltünk, kezemben még lobogott a kard kék fénye. De hiába, lassan minden elfeketedett, láttam, zuhanok a homok felé, hallom a hangot a fülemben, suttogón. De nem értem, már úgyis mindegy. Pislákoló már csak az öntudatom, látom, ahogy a lovag is összerogy, behorpadt mellvérttel a fejem fölött, az ő kezéből is kihull a kard. Pengéje összeért az enyémmel, és fényes láng lobbant, túlragyogta a terem arany fényét, minden ócska értéktelen aranyét is. Kék tűzből ezüst láng lobbant köröttünk, és közrezártak. Láttam, ahogy kint a szellemek őrjöngve köröznek, de hiába volt, a tűz mindegyiket, ki túl közel merészkedett, könyörtelenül elemésztette. Oldalt fordítottam a fejem, és ezüst-szürke ragyogáson át láttam, ahogy valami elmosódott közeleg. Mögöttem felsóhajtott a lovag.
- Végünk, elvesztünk hát, megjött a Démonok Ura... - Odakaptam a fejemet, és valami fekete közelgett. Nem egyszerűen sötét, ez fekete volt, a szó legmélyebb, legrettentőbb jelentésében, maga volt az örök, csillagfény nélküli éjszaka. Semmi alak, csak alaktalan, gomolygó sötétség közelgett, lassan, mintha csak a köddel játszott volna az őszi szél. De hirtelen valami koppant az ujjaimon, nyitott tenyeremben. Összezáródott a kezem, éreztem valami kemény, meleg anyagot. Talán a könyv... De hát már olyan mindegy, jó lenne otthon lenni. Vagy legalább fenn a hegyen meghalni. Csak ne itt, ne egyedül. Minden elsötétedett...

Folyt. köv.