Történetek - 17.oldal

Fél óra múlva ő vizsgálta a beteget, és előtte valahogyan nem volt szégyen sírni, sírni, amit már ki tudja, mikor csinált utoljára. Az orvos hozatott neki egy teát egy nővérrel, amitől egy kellemes meleg áradt szét a bensőjében azon a fázós, téli reggelen. A doktor gyengéden magához húzta mikor sírt, és csendesen, nyugodtan arról beszélt neki, hogy ő egy rendes lány, és még bármire viheti, ha igazán elszánt. Bármire viheti, ő. Képes mindarra, amiről addig csak álmodott, és ahogy ez az...

Amint leállította a motort, a nő egy szó nélkül kikapcsolta a biztonsági övet, és a sofőrre hajolva megmarkolta ágaskodó farkát a nadrágon keresztül. Most a férfi nyögött fel hangosan. Bal kézzel megragadta a nőt, és arcát a szájára húzta. Az első csók édes volt, energia ital ízű, de nem csak attól. A nő volt édes...

A nő nem állt meg, nem lassított, még csak arra se vette a fáradtságot, hogy hátraforduljon, inkább még jobban begyorsított. Hosszú haja uszályként lobogott a lebegőben, miközben végigrohant a macskaköves úton. Tudta, egyetlen fegyvere a futás, ha megadja magát, elbukik, és mindennek vége… örökre...

A bulit követően elhívtam magamhoz, azt akartam, hogy velem töltse az estét! Mindennél jobban vágytam rá, az érintésére, a bőre selymességére; és igent mondott… A szobaajtóm küszöbét egymást forrón ölelve, és vágytól kéjes szemmel léptük át. A ruhák villámgyorsan a földre hullottak, de már nem faltuk olyan hevesen egymást, az érintések minden pillanatát kiélvezve simultunk egymáshoz, mellünk, hasfalunk és forró puncink szinte eggyé vált...

Hirtelen felgyorsultak az események: egy gumilepedőt és egy fehér lepedőt tett a fenekem alá, majd azt még láttam a szeme sarkából, hogy valamilyen áttetsző fehéres kenőccsel keni meg az egyenes csövet, majd ahogy elhelyezkedtem az kiszabott testhelyzetben, a következő pillanatban széthúzta a fenekemet, és a végbélnyílásomat is bekente ezzel az akármivel...

Kezdtem egy mesében érezni magamat. Árnyak? Milyen lények azok? Lehet, hogy mégis léteznek ebben a világban, csak a drága emlékeimmel együtt ezeket is elfelejtettem? Valami idegen érzés kezdett maga alá vonni, és idegesen vakargattam a tarkómat - Még meg se néztem milyen színű a hajam, vagy egyáltalán van-e - hasított belém a felismerés, de fentebb csúsztatva a kezemet megnyugodtam, az még megvan...

Az ember szinte pazarlásnak érezte ezt a sziporkázó késő őszi napsütést. A vénasszonyok nyara is elmúlt már, a Mecsek élénk zöld hegyei rozsdabarnára váltottak, és a hajnali fagyokban elgémberedett hajléktalanok közt vígan szedte áldozatait a sertésinfluenza. A fagyos északi szelek jeges ujjai összébb húzták az emberek ruháját, megigazították a sáljaikat, holott pár hete még ingben is alig lehetett megmaradni...

Először éreztem magam végre igazán könnyűnek, és az igazat megvallva, kicsit szokatlan is volt. Csak úgy feküdni kedvemre, miközben folyamatos rohanásra emlékszem, nyüzsgésre, vagy valami hasonlóra, mindegy mi az, a lényeg, hogy nem semmittevés.
Várjunk csak… Miért is fekszem hanyatt itt, szinte lebegve csukott szemmel…?

A világ nem ringatózott tovább, a nagyi megállt, s letette a kisfiút a földre. Az pedig csak egyre csak szipogott, makacsul a nagyanyjába kapaszkodva, földnek szegett tekintettel. Várta, hogy a nagyi megszólaljon, hogy végre valahára elkezdje szidni a szüleit. Hogy kiálljon érte, hogy megmutassa, benne is van annyi gyűlölet, mint a kicsiben. Hogy tudja, a nagyinak mennyire is fáj, hogy tönkreteszik az ő egyetlen kis unokáját...

Aztán elkezdődtek az álmok. Vagy talán nem is azok voltak?
Legelőször egy kisfiú jelent meg az ágya mellett, amikor Christie épp aludt, s magával hívta egy másik világba. Nem, Aaron nem akart vele menni, hisz még mutatóujjának megemelése is hatalmas erőfeszítéseket vett igénybe, nemhogy felkelni és járni. De a kisfiú azt mondta, nem kell felkelnie. Csak hunyja be a szemét, és kezdődhet a kaland...