A szerzőt kioktatják

A világon összesen két ember tudja, mi Forgesmith igazi neve. Az egyik saját maga (én vagyok), a másik egy kedves, intelligens hölgyismerősöm még gimnáziumból, aki akár a barátnőm is lehetett volna, ha én nem lettem volna mindig olyan passzív és elutasító a másik nemmel szemben.

Mivel első választott egyetememről kibuktam – pontosabban én léptem ki, mert még a pontkreten belül voltam – egy teljes évet voltam kénytelen otthon autodidakta tanulással eltölteni. Ebben az évben néha lementem a legközelebbi gyorsbüfébe, vagy ha anyám megkért rá, bevásároltam a helyi centrumban. Egy ilyen gyorsbüfézés alkalmával futottam össze volt osztálytársnőmmel – Zsuzsinak nevezem, mert nem kívánom sérteni személyiségi jogait és külsejét is fedje csak homály – aki a szokásos menü után meghívott egy üdítőitalra. Nem utasíthattam vissza, és egyébként is régen beszéltem vele. Negyed óráig, talán tovább is dumáltunk róla, milyen nehéz az egyetem, de ha elvégezzük, tutira lesz munkahelyünk – na persze, attól függ, hiányszakma-e vagy sem – és hogy egyikünkön sem változott semmi, meg minden rendben van. Láttam Zsuzsin, hogy valamit meg akar kérdezni, csak a folyton irányt váltó gondolatmenet és a pergő párbeszéd ezt nem engedte. Nem emlékszem szóról szóra az egész diskurzusra, csakhogy egy apró szünet után Zsuzsi megkérdezte:
- Figyelj, te… publikálsz a melleslegen?
Nem tagadhattam, mennyire váratlanul ért a kérdés, pár másodpercig válaszolni sem tudtam. Ő nem sürgetett, türelmesen nézett rám, és választ várt. Kár lett volna egy gyenge kitérővel vagy nemmel felelni.
- Igen – mondtam végül. – Miért?
- Kitalálom: Forgesmith a neved – folytatta Zsuzsi, nem kis meglepetést okozva.
- Aztatat… honnét tudod?

Néha, ha zavarban vagyok, vagy szórakozott kedvemben találnak, előjön belőlem ez a tájszólás-szerű, egyébként elég elavult és társaságban tré dialektus. Nem vagyok rá büszke, de nem is zavar különösebben.
- Megismertem a stílusod – mondta a lány. Vártam, magyarázza meg. – Nem sokan írnak ilyen fárasztó, bölcselkedő stílusban…
- Szarul írok?
- Nem, de nem valami élvezetes olvasni…
Ez nem kis csapás volt írói egómra nézve, de az őszinteség a legjobb. Zsuzsi mindenről mindig véleményt mondott, emiatt is kedveltem. Na de, hogy éppen ő, aki szeret olvasni az arcomba vágja, hogy pocsékul írok..! Erre nem számítottam, főleg nem a gyorsbüfében.
- Bocsi, nem a fogalmazás, hanem…
- A tartalom, a téma – egészítettem ki a mondatát helyette, majd ő folytatta.
- …azon látszik, hogy fogalmad sincs róla.
- Hogyne volna?!

Nem szeretem, ha valaki azt állítja, nem értek valamihez. Ezermester sem vagyok, de egy béna szakadt bölcsészszel sem lehet egy kalap alá venni. Csak olyanról írok, amiről van fogalmam. Egyébként nem volna értelme.
- Nem bántani akarlak, de a szexmeséiden látszik, hogy sosem volt csajod – folytatta.
- Már megbocsássál – hajoltam közelebb, lehalkítva beszédemet, - de hála a pornóiparnak, még nekem is van fogalmam róla, hogy mennek a dolgok a takaró alatt.
- Az kamu. Az, hogy a nő élvezi, hogy remek dolog, az kamu.
- Egyesek éppen a való életből, egészen mást mondanak. Egyes lányok! Mit gondolsz, miért vannak a neten női szexpartnerek hirdetései?
- Unatkoznak – felelte Zsuzsi.
Ebben egyébként igaza volt. Két fajtáját különböztetem meg a nőknek, az egyik az átlagos, aki soha nem is gondol az intim együttlétre, megmarad a romantikus filmeknél, a másik az unatkozó vadóc, aki szeretkezésbe fojtja unalmát – ez utóbbiak tesznek ajánlatokat különféle módokon, például az Internet útján. Bólogattam. De még nem akartam feladni.
- Hidd el, értek hozzá – mondtam nagy magabiztossággal. – Tudom, amit kell.
- Mesélj, mit tudsz?
- Mindent. Kérdezz bátran!
- Mi kell a lánynak? – nézett a szemembe.
- Törődés – vágtam rá.

Végre egy kijelentésem hallatán elismerően bólogatott. Ez – szerintem – a létező legnehezebb kérdések egyike, amit fel lehet tenni e témában. Én úgy hittem, tudom rá a választ, és valóban tudtam. Zsuzsi újat kérdezett:
- Melyik pasifajtát utáljuk a legjobban?
A többes számmal nyilvánvalóan az egész női nemre célzott. Erre már csak tippem volt:
- A mama kedvencét…
- És melyiket szeretjük?
- A macsókat – feleltem már teljes bizonyossággal.
- Erről már tényleg nincs fogalmad se…
- Mér’ – mondtam értetlenül, - ezt diktálják a természet törvényei.
- Te beszélsz, mikor húszévesen még szűz vagy? – nevetett, jót derülve paradox érvemen.
- Férfinál ártatlannak mondják. És nem szabad elsietni.
- Elkésni sem szabad.
- Te se nézel ki úgy, mint a lepedők bajnoka – vágtam vissza. Erre ő komolyan a szemembe nézett, mintha csak várná, vonjam vissza az előbbi állításomat. Nekem azonban eszemben sem volt visszaszívni, mert a csaj mindig is jól tanuló, fegyelmezett diáktársam volt, aki az alkohollal is igen csínján bánt minden buliban.
- A látszat csal – mondta, hamis mosollyal az arcán. Zavarba jöttem.

Aztán megint egy percig csendben ültünk egymással szemben, és éreztük a sültkrumpli meg a hamburgerek illatát. Nem hittem Zsuzsinak. Messziről jött ember azt mond, amit akar, tartja a közmondás, és annyira nem voltunk közeli barátok soha, hogy átmenjünk egymás lakására vagy valami hasonló.
Zsuzsi ismét mintha csak rám várt volna. Egy mondatra vagy mittudomén mire. Végül ő törte meg a csendet, amit már kezdtem biztonságosnak érezni vele szemben.
- Szerinted jól nézek ki? – kérdezte.
- Persze – vetettem oda, mert már rég nem az előző témával voltam elfoglalva.
- Kedvelsz is?
- Szerinted..?
- Akkor feküdjünk le egymással – mondta komoly arccal, nyugodtan.

Én csak néztem a szemébe, vártam, hogy mosollyal jelezze: csak viccelt. Mert egyébként hogy mondhat ilyet egy magafajta lány, kiváltképp nekem? Azért is meglepett a dolog, mert az osztálytársak (ellenkező neműek és lányok) meg szokták puszilni egymást az arcukon, köszönésképpen. Én egy lánnyal sem kerültem annyira közeli viszonyba, hogy eddig eljussunk; egy Zsuzsi-féle komoly lányt meg a menők sem szoktak puszilgatni, bármilyen szép is. Majd eszembe jutott, valamit azért felelni kéne.
- Mi van?
- Azt mondtam, feküdj le velem. Tapasztalt vagyok, hidd el – mondta a lány.
Ez inkább már felajánlkozás volt, mint baráti javaslat.
- Elhiszem – feleltem hárítóan, mert zavarba hozott ezzel.
- Tapasztalhatod is…
- Nem lenne helyes – tört elő belőlem az erkölcs-csősz, aminek az osztályomban is tartottak.
Nem csak másoknak tetszelegtem ebben a szerepben, máig nem tartom helyesnek, ha egy pár anélkül bújik ágyba, hogy igazán szeretnék egymást. És én Zsuzsit nem szerettem. Nem tudom miért, de nem volt az esetem. Ő azonban tovább győzködött:
- Mi nem helyes? Ismerjük és kedveljük egymást hosszú ideje. Egészségesek vagyunk…
- Akkor se. Nem is jártunk soha!
- Nem késő…
- Alig találkoztunk lassan egy éve…
- Na és? – legyintett Zsuzsi. – Nem is változtunk! És épp az előbb mondtad, hogy tetszem…
- Azt mondtam, hogy jól nézel ki – javítottam ki. Nem szeretem, ha ellenem fordítják (ráadásul hamisan), amit mondok. – Ne próbálj most bekeríteni!
- Mi a baj?
- Nincs bajom. De nem is akarok járni veled.
- Ha sosem szerzel tapasztalatot, hogyan írsz szexmeséket? – tette fel a kérdést.
- Erre való a fantázia – böktem a koponyámra.
- Nem helyettesíthetik egymást. Figyelj – hajolt közelebb, - a kezdőknek jó, ha egy tapasztalt partner vezeti be őket. Neked biztosan megérné!

Ezt már át kellett gondolnom. Igaza volt. Csakhogy előjött belőlem az a gyűlölt szamaritánus-komplexus vagy mi a frász, ami sosem engedte nekem, hogy jól érezzem magam, miközben a másik (legyen szó bárkiről és bármilyen dologról) nem érez semmit vagy nem is érzi jól magát. És ezzel volt a baj: ha nagyon elcseszem, neki nem lesz jó, sőt, nekem se, és akkor már nem tudok majd ugyanúgy, jó barátként a szemébe nézni, mint előtte. Nem éri meg a kockázatot, bárhogy számolom.
- Kössz, nem – mondtam, s felkeltem a székről, mielőtt újabb érvet hoz fel. – Köszi az italt, majd még találkozunk!
- Oké. Vigyázz magadra – búcsúzott Zsuzsi is.
A lány arcán nem volt se csalódás, se szomorúság, sem semmi. Nyugodtan hagytam ott, és annak is örülhettem, hogy ellen tudtam állni egy veszélyes kísértésnek.

Viszont igaza volt abban, hogyan írhatok mindenféléről (legyen szó akár szexmeséről akár valami másról) úgy, hogy soha nem megyek el otthonról, és nem próbálok ki semmit a való életben. Alaposan kioktatott. Bízom a fantáziámban, de a beszélgetés és egy alapos otthoni átgondolás után úgy döntöttem, nem írok többé erotikus történetet.