Hajsza

Kürtök harsantak a hegyen túlról, s itt-ott vastag füstgomolyagok emelkedtek a levegőbe. Kiáltások, szerszámzörgések töltötték be a levegőt, s puskaporral keveredtek, akár egy nászéjszakán…

Liartosz pej lován poroszkált az ellenség vonala mögött, ő volt népének legkitűnőbb kéme, de még a legtehetségesebbek is lebuknak olykor-olykor. Épp egy különös szerkezetet vizsgált a fák árnyékából, mikor rátörtek, s a hajsza megkezdődött.
Felharsant a kürt, Liartosz pedig lova szügyébe vágta sarkantyúját, s az esztelen vágtába kezdett. Mögötte egyre hangosabb és hangosabb üvöltések, parancsok egy olyan nyelven, amelyet nem ismert. De tudta jól: nem nézhet hátra. Egyre csak vágtázott, szinte szárnyalt lova hátán. Esztelen kergetőzés volt ez. Az ellenségnek sárkányok állnak a rendelkezésére. Nem, nem olyanok, mint nekik; ezek kicsik, és mindennél gyorsabban kúsznak az avarban.

Letért az ösvényről, s bevetette magát a rengetegbe. Bokrok, kidőlt fák, alacsony ágak, pókhálók. Máskor tökéletes hely lenne, ha az ellenséget kéne feltartóztatni, de így, hogy menekülő útnak kényszerült használni, most nem veheti sok hasznát. Ő az, aki a föld fölött rohan, s már így is egyre közelebbről hallotta az avar alatti surrogást. Elméje elhomályosult, úgy érezte, elájul, ha nem kaphat friss levegőt, pánik tört rá. Sarkantyúját egyre csak a lovába vágta és vágta. Kezdett fáradni, oldala már szúrt, s érezte, hogy lova sem bírja már. Épp az utolsó pillanatban állította meg a száguldó állatot, a kanyon éles sziklái előtt alig pár lépéssel. Két sárkány csúszott ki mellette az avarból, s vesztek a semmibe, szárnyuk ugyanis nem volt.

Liartosz fellélegzett, s könnyű lépésre fogta lovát, s fejét csak akkor kapta fel, mikor a fellegből ezer meg ezer nyíl surrogása hallatszott. Észvesztetten hajtotta lovát, ami azonban nem mozdult, így Liartosz leugrott róla, s épp csak annyira nézett hátra, hogy lássa, ahogy az állat döglötten zuhan a szakadékba. Magában elmondott egy imát hű bajtársa lelkéért, miközben ismét őrült rohanásba kezdett, ezúttal ló nélkül, felvéve a versenyt az avar alatt sikló sárkányokkal.

Érezte, hogy nem fogja sokáig bírni, de elhatározta, hogy nem adja fel. Rohant, rohant, egyre csak rohant, s közben kétségbeesetten vette észre, hogy az avar levelei szárnyra kapott madarak ezreiként repülnek fel mögötte; a sárkányok mindjárt elkapják. Vére a fülében dobogott, minden lélegzetvétele savként marta száraz torkát, s utolsó reményében egy fára próbált meg felkapaszkodni. Az ág azonban letört. Kétségbeesetten rogyott össze annak tövében, végzetét várva.

Paták dobogását hallotta a háta mögül – egy unikornis sietett a segítségére. Szinte könnyezve a megkönnyebbüléstől simította meg a lény puha orrát, majd felszállt a hátára. A sárkányok talán félnek az unikornisoktól. Biztonságban indult vissza a táborukhoz, könnyű ügetésben.

Nyaka roppant, ahogy felkapta a fejét bódulatából: az unikornis hátsó lábát vörös csíkok szántották, s a lény fájdalmasan nyerített egyet, majd a földre rogyott, hófehér sörénye lassan arany lett, ló feje egy lányé, teste emberi. Liartosz ismét csak könnyeivel küszködve búcsúzott el szerelmétől, aki mindent megtett, hogy megmentse őt és a Birodalmat.

Ahogy a lány szemei lezáródtak, Liartosz farkasszemet nézett a sárkánnyal, amely szárnyas testvéreihez képest apró, emberekhez képest viszont hatalmas volt. A férfi torkából vad csatakiáltás tört fel, előrántotta kardját, s minden dühével és fájdalmával a pikkelyes állatra sújtott, amelyből egy csepp vér sem sarjadt. Liartosz eldobta kettétört kardját, és ismét csak rohant, vakon bele az erdőbe. Tudta, hogy még nem szabad meghalnia, fák tucatjai suhantak el mellette elmosódva, minden második után pedig ott magasodott az avarban kúszó sárkányok egyikének kígyózó alakja. Nem mozdultak, csak nézték a rohanó férfit, annak naivságát, hogy még mindig nem látja be: elveszett.
Kiért az erdőből a napfényre, egyenesen az ellenséges tábor csapatai elé, ahol kétszázezer ember várta őt felajzott íjakkal, mögötte a legalább négyszáz sárkány, s az oldalain az alvilág valamennyi teremtménye sorakozott. Gyászosan elkiáltotta magát, szerelmét szólította, majd arca eltorzult, kiáltása már fájdalmas volt. Teste szinte kettéhasadt a lények alkarnyi fogai és karmai között, s még látta, ahogy két vérfarkas egymásnak mordul a hasából kitépett húsdarabbal. Látta. Nem ájult el, nem érzett fájdalmat, csak látott mindent. Szembogarában tükröződött a civakodó állatok képe, melyek egyre csak marcangolták őt.
Mikor az egyik sárkány a mellkasába karmait, koponyájába pedig fogait mélyesztette, akkor vesztette csak el az eszméletét. De még utoljára érezte, ahogy arcáról letépik a bőrt, s az erős csont összeroppan…


A háború elveszett, de ő már nem tehetett semmit. Hálálkodva ölelte magához kedvesét, s százan csodájára jártak az unikornis és a pokol fekete sárkány nászának…