Kontra

Este volt. Bezártam a szobám ajtaját, hogy a nyüzsgő, hangos világot kiszorítsam, és egy légtérbe szoruljak a problémáimmal, melyek megoldást kívánnak. Egyedül voltam itthon, de a nővérem bármikor hazaállíthatott, így inkább bezárkóztam. Bevittem magammal egy üveg száraz vörösbort, a laptopomat, és legalább 30 gyertyát. Bekapcsoltam a hifit, halk, alternatív zenét hallgattam. Jól esett. Elrepítette a gondolataimat egy teljesen új világba, ahol a nyugalom, és a harmónia keveredett a kuszasággal és érthetetlenséggel. Tökéletes volt. Idilli, hogy úgy mondjam.

Belekortyoltam a boromba. Fanyarul tökéletes volt az is. Csak én voltam a hiba a történetben. Azt sem tudtam megfogalmazni hogy mi a baj, mégis cefetül éreztem magam a bőrömben. Felejteni akartam. Mindent és mindenkit aki és ami körülöttem voltak. A csalódásom az emberekben olyan mértékű volt, hogy senkit nem akartam magamhoz közel engedni annyira, hogy a hátamba döfhessék késüket. Még egyet nem bírnék ki. Bántanak, folyamatosan csak bántanak, nem kapok semmi szépet és jót tőlük. Annak is örülni tudok, ha egy srác átadja nekem a helyét a buszon, hisz talán felfedezem benne azt ami a mostani emberekből hiányzik, majd mégis, miközben mellettem áll, és telefonon beszél a haverjával arról, hogy hogy húzott meg egy csajt tegnap, be kell látnom, hogy ilyen nem létezik. Az emberek általában hülyék. Jobb szó nincs, hülyék.

Egy újabb korty bor. Elértem azt az állapotot, mikor átlátom a problémáimat, és tudom hogy mi a megoldás. Egyszerűen úgy kell élni az életet, ahogyan az nekem tetszik, a saját szabályaimat kell betartanom, és kész. A határok amúgy is azért vannak, hogy átlépjük őket, a szabályok pedig hogy megszegjük mind. Akkor mi értelme az egész rendszernek? Mindig lesz valaki ki úgy él mint én, a saját feje után megy, nem törődik semmivel és senkivel. A legjobb barátom nekem szegezi a kérdést, hogy hogy lehetek olyan bunkó a barátnőjével, hogy megjegyzem neki, hogy köszönni szokás, ha belépsz egy szobába, ahol két ember beszélget, és megzavarod őket. Egyszerű megjegyzés, ráadásul jogos is. És a szerelemtől elvakult kebelbarátod - aki váltig állítja hogy szeret, és nem fogod elveszíteni azzal hogy az általad utált emberrel jár - ilyet tud mondani. És én ezt hagyjam? Nyeljem le, és kérjek nyolcvanadjára is bocsánatot? Dehogyis. Megmondom neki, hogy ez nem így megy, és le lehet rólam akadni, ha ennyire fontos vagyok neki, hát ő is nekem, ugyanannyira. Nincsenek szabályok. Itt a harc az elvekről szól. Nem szabad kiszállni az arénából, amíg nem te nyertél. Erős és gyenge. Okos és buta. Barátság és szerelem. Ez mind harcolhat a saját igazáért.

Hogy ki nyer? Mindig az erősebb.
Hogy ki az erősebb? Mindig aki nyer.
Körforgás.
Összevisszaság.
Bonyolult.
A bor elfogyott. A zene elhalkul. Elalszom. Majd nem sokkal később felébredek, megérkezett a nővérem. Sír. Átverték. Az emberek. Megnyugtatom. Hisz mi mást tehetnék. Újra győzött az emberiség az egyén fölött...