Regények - 68.oldal

A fekete GSXR cikázva szelte a sávokat az úton. Stephen pedig minden figyelmével az útra összpontosított, hiszen az éjjeli feketeséget csak a motor lámpája törte meg. Imádott ilyenkor egyedül száguldani, olyan volt, mint a versenyen: nem számított semmi, csak a sebesség, és az adrenalin ami doppingolta.
Bár meredten figyelte az utat, fejében egyre csak Susanna arca jelent meg, ahogyan a konyhában állt leöntött felsőben, és ahogyan beletúrt gyönyörűen csillogó sötétbarna fürtjeibe......

Nem tudta megmondani, hogy mennyi ideig tartott a fekete lángörvény. Ő óráknak érezte, azonban olyan váratlanul ért véget, mint amilyen váratlanul az erdőbe zuhant.
Hosszú percekig arca borulva feküdt a semmiben. Alatta az éjfekete talaj mintha megszilárdult levegő lett volna. Csak feküdt és mélyeket lélegzett a kénes szagból...

N arccal a fűbe zuhant. Tüdejét összeszorította a hideg éjszakai levegő, s pár pillanatig levegőért kapkodott.
A következő másodpercben azonban felpattant, s körülnézett. Körös-körül sötét erdőt látott, s egyre jobban elfogta a rémület. Nem tudta, hogy hogyan kerülhetett ide. Az előbb még kétségbeesetten fohászkodott az ágyában, majd egy éles villanás, s már csak a közeledő földet látta...

Talán egy perc sem telt el, amikor a fák közül kilépett egy magas, szikár alak. Szinte beleolvadt az éjszaka sötétjébe, fején csuklyát viselt.
N-be belehasított a rémület, s körbenézett, hova menekülhetne, lába azonban szinte földbegyökerezett. Nem tudott megmozdulni, hiába hallotta agya kétségbeesett parancsait: „Mozdulj, mozdulj már meg!”
- Nem fog menni. - Az alak éles, fagyos hangja úgy süvített a levegőben, mint a jeges szél. N most már teljesen megdermedt: alig bírta...

– Figyeljenek rám az elvtársak! A Viktusnénit újra meg kell fogadniuk. Most ne, azt kérdezzék miért. Nincs idő ennek a boncolgatására! A múltkori menüt kell prezentálniuk, mert Rákosi elvtárs is bejelentkezett a fogadásra. És jelen lesz egy ruszki reformétkezési nő is, valamilyen Ludmilla, Csicsikova… őt pedig Viktusnénénknek kell betanítani a reformkonyha fortélyaira! Így cselekedjenek!...

– Börcsök elvtárs, most futott be egy transzport Szovjetunióba küldendő sertésszállítmány, mi lenne, ha…
– Bánom is én, zabáltassák fel velük a disznókat, csak hallgattassák el őket, mert már ide is elhallatszik az irodámba a tutulás!
– De, nem lesz ebből baj?– aggodalmaskodott a vasutas.
– Már mért lenne, ugyanolyan szovjet állampolgárok a farkasok is, mint a többi, éhes népség… teljesen mindegy, hogy kikkel zabáltassuk fel a magyar sertéseket. Csak a jóvátétel meglegyen!...

- Igaziból azon aggódom, mi lesz ebből a viharból – szólalt meg végül. – Tudod, a tetőnk még nincs teljesen kész, és most úgy tűnik, nincs is, aki befejezze.
- Aha – bólintott a lány, a szél pedig megrázta hosszú barna haját. – Jogos, ez eszembe se jutott.
Abban a pillanatban egy villám cikázott végig az égen, a kutya pedig nyugtalanul kelt föl gazdája mellől...

– Idefigyeljenek, szervezzék át az egészet, küldték fel a módozatot engedélyezésre! Ne akarják, hogy ezt a mocskot a Beríja elé, tegyem, mert, akkor nem is a Beríja, hanem a hóhér köti meg a nyakkendőjüket! Ha annyira akar szerepelni, a nép atyja ként tetszelegni, akkor pianóban, diszkréten tegye, anélkül hogy árnyékot vetne Sztálin apánkra. Mit akar az ENSZ-el? Még elhomályosítana bennünket, hogy míg a Szovjetuniót elkerülik, majd magukat megtisztelik! Ekkora baromságot, skandalum! Végeztem!–...

Nem szerettük a nézésit. Pókos, véreres szemeivel mindig az ember veséjébe látott. Az ilyen emberre szokták azt mondani, hogy „a szeme se áll jól!” Mogorva volt, agresszív és ellentmondást nem tűrő. Csak parancsokat osztogatott, de kérni azt nem tudott senkitől, soha. Minket is ugráltatott...

– Ötvenkettőben osztályellenségként deportálták őket vidékre. Így kerültek Szolnokra. Dibáczi éjjeliőrként helyezkedett el az akkor épült bútorgyárban. Lili pedig a helyi népboltban lett eladó. Hétvégeken bementek a Tisza Szállóba szórakozni. Olyankor fiákeren hajtattak hajnalonta haza. Karácsonyeste, húsvétkor, jeles ünnepeken átlátogattak hozzánk. Ő, Dibáczi báró volt az én drága, örökké vidám, elegáns keresztapám...