Az a bűvös egy hét

Neved szép betűit Ámor homlokomra írta..

Borús nyári napra virradt a tengerpart. Az idő délutánra sem változott, nagy, szürke felhők keretezték az itt-ott félve előbújó napot, és hűvös szél fújt a végtelen víz felől. Nem sokan mentek le így a partra, csak egy fiú ücsörgött a távolabbi sziklákon egymaga, úgy tűnt, a készülődő vihart figyeli. Szeme összeszűkült, amikor egy lányt pillantott meg a hullámzó víz felé futni, rögtön a nyomában egy kiskutyával és egy fiúval. Érdeklődve méregette őket, de a kietlen tájnak köszönhetően a párbeszédüket is sikerült elcsípnie.
- Gyönyörű itt ilyenkor, nem? – kérdezte a lány vidáman.
- Nekem olyan… vihar előttinek tűnik.
- Azt hittem, tudsz ennél költőibb is lenni.

A lány a tengertől nem messze a homokos-füves talajra huppant. A kutyája közvetlen mellé telepedett le, ő pedig szórakozottan megvakarta a fülét. A fiú csak ácsorgott, és néha-néha egy lapos követ hajított messze a vízbe.
- Igaziból azon aggódom, mi lesz ebből a viharból – szólalt meg végül. – Tudod, a tetőnk még nincs teljesen kész, és most úgy tűnik, nincs is, aki befejezze.
- Aha – bólintott a lány, a szél pedig megrázta hosszú barna haját. – Jogos, ez eszembe se jutott.
Abban a pillanatban egy villám cikázott végig az égen, a kutya pedig nyugtalanul kelt föl gazdája mellől.
- Nyugi, Pajti! – simogatta meg a lány.
- Ő is érzi a vihart. –jegyezte meg a fiú csöndesen, és újabb kavicsot dobott a vízbe.

Az ég morajlani kezdett, aztán hirtelen nagyot dörrent. A kutya nyüszített egyet, aztán kiszabadulva a lány kezei közül nekiiramodott a sziklák felé.
- Pajti, gyere vissza! – ugrott fel a lány, és a kutya után indult.
Az állat azonban rá sem hederített, csak rohant tovább.
- Pajti, nem hallod? Azonnal gyere ide! –kiáltott kétségbeesetten, majd toporzékolni kezdett.
A sziklán ülő fiú ezt látva felállt, és leugrott a homokba. A kutyus pont akkor érkezett oda, egy pillanatra megtorpant, és bizalmatlanul méregette a fiút. Az leguggolt elé, és kinyújtotta a kezeit. A kutya a levegőbe szimatolt.
- Heló, Pajti! – mormolta. –Gyere ide hozzám, na, ne félj!
Az lassan, kimért léptekkel közeledett, bármikor készen a hátrálásra, de végül odacammogott az idegenhez, és fejét szorosan a fiú oldalához nyomta. A lány és a másik fiú épp akkor értek oda hozzájuk, mindketten térdre vetődtek a homokba a srác mellé.
- Jaj, köszönöm szépen! – kiáltott fel a lány, és magához húzta a szőrpamacsot.
- Ja, kösz, hogy megfogtad a kutyát – kontrázta színtelen hangon a fiú is. –Most már ideje mennünk, mielőtt a vihar ideér.
-Csak estére lesz ebből eső – válaszolt közönyösen a fiú, aztán a lányra nézett. –Nem árt, ha éjszakára bezárod a kutyádat.
- Igen, köszi – mosolyodott el a lány.
- Menjünk már, Laura.
- Szóval, engem Laurának hívnak - nyújtotta a kezét, figyelembe sem véve féltékeny barátját.
- Én Dean vagyok – viszonozta a kézfogást amaz. –Te pedig..
- Seth vagyok –morgott .
- Nem gondoltuk, hogy ma ilyen ramaty idő lesz, úgyhogy.. tartunk egy kis.. grillpartit – mondta akadozva a lány. – Ha talán ezzel meghálálhatnám, hogy megfogtad Pajtit, akkor szívesen látunk.
- Na, én léptem – intett Seth mérgesen, és elindult felfelé a partról.
- Talán nem jó ötlet, hogy én is veletek tartsak – somolygott Dean.

- Sethnek igazából nem tetszem,vagy ha mégis, akkor sem illenénk össze –hadarta Laura. –Nyugodtan eljöhetsz.
- Értem – hajtotta le a fejét a fiú. – Akkor hát, lehet, hogy veletek tartok, és kihagyom a magányos vacsimat.
Egymásra mosolyogtak, és lassan elindultak fölfelé a tengerpartról. A nap sugarai még egy utolsó próbát téve megcsillantak a vízen, de azután végleg eltűntek, helyükbe a bolyhos, szürke felhőket engedve.