Soul - 2. rész

Nem tudta megmondani, hogy mennyi ideig tartott a fekete lángörvény. Ő óráknak érezte, azonban olyan váratlanul ért véget, mint amilyen váratlanul az erdőbe zuhant.
Hosszú percekig arca borulva feküdt a semmiben. Alatta az éjfekete talaj mintha megszilárdult levegő lett volna. Csak feküdt és mélyeket lélegzett a kénes szagból.
Végül agyában átvette az irányítást egy ősi ösztön, amely még a fájdalmat is elfeledtette vele: menekülni kell.
Alig bírt feltápászkodni a földről, homlokáról és hajából záporként pergett az izzadtság a szemébe és arcába.

Vele szemben még mindig ott állt az az ismeretlen alak. N csak most vette észre, hogy arca sem látszik a csuklyától. Az egész lényből valami természetfeletti, hatalmas erő érződött, s kisugárzása csontig hatolóan ijesztő volt. Bár ott, ahol az alak állt, teljes sötétség volt, mégis valahogy látszódott fekete köpenye és csuklyája.
N körülnézett, hogy merre indulhatna.
- Innen nincs menekvés. – Ismét a már ismert, jeges hang. – Maradj ott, ahol vagy!
N egész testét átjárta a borzongás és a félelem, de valahol legbelül érezte, hogy cselekednie kell. Nem szabad megijednie, csak elfutni, elszökni erről a pokoli helyről. Egyetlen apró lépést tett hátra, de máris térdrebukott.
- Azt mondtam, ott maradsz! – A kísérteties hang fenyegetőbb volt, mint eddig bármikor. – Nincs hová menned és nem is engedlek el.
- Hol vagyok? – N is megpróbált fenyegető hangot megütni, azonban teljesen fölösleges próbálkozás volt.
- Mondtam már. Önszántadból vagy itt, önszántadból kerültél ide.
- Akkor önszántamból el is mehetek, nem tarthat itt!
Az alak felnevetett. Nevetéséből semmi érzelem nem hallatszódott: fagyos volt, akár a szibériai éjszaka, s olyan rémisztő volt, mint a beszédje.
- Azzal, hogy idejöttél, már az enyém vagy. Én döntök a sorsodról és azt tehetek veled, amit akarok. – Hangja most nem tűnt fenyegetőnek: olyan volt, mintha unalmas, nyilvánvaló tényeket közölne.

A következő pillanatban N agyába ismét A arcképe férkőzött be. Próbálta elterelni a gondolatait róla, de olyan volt, mintha futóhomokba lépett volna: minél kétségbeesetten próbált másra gondolni, annál mélyebbre húzták az A-val kapcsolatos emlékei. S itt, ezen a rejtélyes, rémisztő helyen ugyanazok az érzések kavarogtak benne, mint otthon, a villamoson vagy bárhol. Ha meglátta A-t, vagy csak az eszébe jutott, már nem tudott másra gondolni, a boldogság, az öröm azonnal tovaszállt. Teljesen magába fordult és megpróbálta megtalálni a megoldást.
És itt ugyanez történt: bár sem boldog nem volt, sem nem örült semminek, mégis a következő pillanatban emésztő gyűlölet lett úrrá rajta. Gyűlölte A-t és minden erejével ártani akart neki. Borzalmas gondolatai voltak, óriási, mindent elsöprő szenvedést akart A-nak.
Egy kis időre megrémült, hogy gondolatai miatt újra felcsapnak a fekete lángok és ismét a halálért fog könyörögni.
De nem ez történt. N egy pillanatra felnézett és rettenetesen megrémült. Ha mozdulni tudott volna, biztosan félreugrott volna, de képtelen volt. Az alak ott állt közvetlenül előtte. N minden félelmét legyőzve az arcába nézett, de hiába: a fényben is csak a sötét űr látszott a csuklya alatt.
- Mondtam, hogy látom a gondolataidat és az érzéseidet. Képtelen vagy a saját hibáidból tanulni N. – A hangja mintha megértővé, atyaivá vált volna, mégis benne volt a fenyegetés. A hang azt sugallta, hogy N hibáival ő jár jól.

De a régi, megszokott gondolatok N-ben a rémület ellenére továbbra is ugyanúgy kavarogtak, mint bármikor. Nem tudott tenni ellene, agya ösztönösen vitte tovább. A gyűlöletet az értetlenség váltotta fel. Ha gondolatai kivetíthetőek lettek volna, a sötétbe egy hatalmas kérdőjelet véstek volna fel. Bensőjében csak egy – általa már jól ismert – kiáltás hallatszódott, szinte visszhangozva, mintha hegyek között hangzott volna el. És benne valóban hegyek voltak, megmászhatatlan, megkerülhetetlen, hatalmas hegyek. Rengetegszer próbált már átjutni rajtuk, de soha nem sikerült. „Miért?” kiáltotta a dühös és kétségbeesett hang.
Ezerszer hallotta már ezt a kérdést önmagából, de egyszer sem tudta megválaszolni. És ez a kérdés uralta szinte minden napját, képtelen volt szabadulni tőle. Most azonban nem csak a lelke, hanem a teste is megláncolva, tehetetlenül várta a felszabadulást.
Az alak megfordult és ellépdelt. Nem is lépdelt, szinte siklott a sötétben.
- VÁRJON! HOVÁ MEGY? – N rémülten kiabált utána. Az ismeretlen nem nézett vissza, mintha meg sem hallotta volna a kétségbeesetten csengő kiáltást.
N hiába próbált megmozdulni, képtelen volt. Az alak megfordult, meglibbentette a fekete köpenye sarkát, mire N agya, mintegy parancsszóra visszazökkent a régi ritmushoz. Gyűlölet, harag, bánat, elkeseredés váltogatta egymást és képtelen volt szabadulni tőlük.

Az ismeretlen eltűnt, s N magára maradt tehetetlenül, mozdulatlanul, megláncolt lélekkel.