Novellák - 76.oldal

Közelebb lép, és szó nélkül átkarol, csókot hint puszta hófehér vállamra, amibe beleremegek. Lecsukom a szemhéjaim, mert közben úgy elnehezedtek, hogy nem bírtam nyitvatartani. Érzem, ahogy a nyakam csókolgatja, nem ellenkezem. Megcsókol. Puha ajkaival birtokba veszi a testem, és én végleg feladom magam, elveszítem az uralmat a testem felett és elrepülök egy másik világba, ahol pillangókkal repülök a csillagok között...

- Kíváncsi vagyok egypár dologra, és a sok kérdés már egy jó ideje kínoz, és sehogy sem kaptam meg rá a választ. Szerintem csak te tudnád megadni rá, így gondoltam szerencsét próbálok! - válaszolt egy kicsit zavarodottan, de határozottan Iván.
- Hmm. Meglátjuk, mit tehetünk, de szerintem elmehetnénk táncolni egyet, hisz én azért jöttem - mosolygott továbbra is Jázmin, majd megkereste a lányokat a szemével. Összehúzta a szemét, pupillái kitágultak, addig sima homlokán ráncok jelentek...

Csodálatos hirtelenséggel tért vissza tudatomba a mozgás és a hang, dobogó szívem viharos mozgása és a dobogásnak hangja fülembe. Akkor szünet, és minden eltűnik. Aztán megint hang s mozgás és érintés, mely átfut testemen. Sejtésem sem volt, mi történt és mennyi ideig voltam eszméletlen állapotban. Mindeddig szememet még nem nyitottam ki. Éreztem, hogy hanyatt fekszem. Kezemet kinyújtva magam mellett, éreztem, ahogy ujjaim közt csiklandósan végigsimulnak a bársonyos fűszálak...

Akkor még sok kilométerrel távolabb voltam, de mégis hallottam, amint nagy robajjal leválik a hegy oldala, és óriási gőzfelhőt formálva végighasít Catánián. Életem legszörnyűbb élménye volt, mégis jöttem, mert nem tehettem azt, hogy megállok, mert tudnom kell, meddig kell elmennem ahhoz, hogy ott legyek ahol lennem kell. Igen bonyolult, de gyönyörű, mindenféleképp gyönyörű. Látni az emberek szemében a fényt, amikor a kezemben tartom a gyermekeiket, akiket a romok alól mentettünk ki......

A félhomályban csak a körvonalakat lehetett kivenni. Közelebb lépve azonban feltűnt, hogy egy lány. Kócos, zihált hajjal. Szakadt, elrongyolódott, koszos ruhacafatok fedték a testét. Minden porcikája remegett és hangosan szuszogott. Testén eltérő nagyságú sebek tátogtak, egyik-másikból még vér szivárgott, mely kosszal keveredve átitatta a rajta fityegő anyagdarabokat. Próbált minél jobban összegömbölyödni, összehúzni magát, teste minden erejével nekitámaszkodott a falnak...

Végigsimítom a hátad, megcsókolom a vállad. Összeszedem a ruháimat és elindulok felfelé. A lépcső tetejéről még visszanézek rád és a tengerre még egyszer utoljára. Mély lélegzetet veszek, hogy jól az emlékezetembe véssem a tenger sós illatát. Nem bírom tovább visszatartani a könnyeimet, patakokban folynak le az arcomon. Szaladok a ház felé végig a kis utcákon, rohanok el a helyről, ahol megtaláltam az igaz szerelmet, attól a helytől, amit ma végleg itt hagyok...

Nyolcadikosan, tizennégy évesen az ember nem sokat tud csinálni, sodródik az árral, enged a hullámoknak, talán még fel is ül rájuk. Elbúcsúzik a saját kis védett szigetétől, az otthonos, pálmafák övezte világától és nekilát valami újnak, még addig nem látott és tapasztalt újnak. Reményekkel és ambíciókkal telve indulnak útnak, a végeláthatatlan tengernek, még ha tudják is, hogy nincs már vissza, evezni kell mindaddig, amíg szükséges, amíg kell...

Álom ez vagy valóság. Nem haltam meg. Nem hiszem, hogy a másvilágon egy ilyen förtelmes zajra kellene hátralévő időmben élnem. Élnem? Megérdemelném a szenvedést. A halált, de tudom, még élek. A sötétség körülöttem oly reménytelen, mintha már örökre elvesztem volna. Ha senki sem lenne, aki szeretne, akinek kellenék. Az élet túl nehéz, de a másvilág egy cseppet sem könnyebb és elmenekülni a megpróbáltatások elől soha sem megoldás. Én mégis ezt tettem, de megbántam...

Elképzeltem. Talán túl sokszor is. Eleinte csak néha-néha ötlött fel bennem, elvetendő gondolatként, egy-egy gyors villanásként. Később aztán gyakrabban foglalkoztatott a szórakozás e formája, pestisként fertőzte meg sejtjeimet, míg végül teljesen átitatott. S bár hiába kérték, könyörögték, rendre hideg elutasítással válaszoltam. Pedig már minden porcikám azon fáradozott, hogy végre lángoljak úgy, ahogyan szeretnék, hogy vágyaim ne ütközzenek konzervatív, erkölcsös elmémbe...

Sötét volt. Az egész lakásban csend honolt. Az ablakokon minden redőny le volt húzva. A kis kertvárosi házban éjfélt ütött a nappaliban lévő toronyóra. A második emeleten felriadt egy fiú.
- Most elkaplak... - mondta maga elé, majd szépen csendben felkelt az ágyból, és az ajtaja felé indult. Fülét a kulcslyukra tapasztotta, és lélegzet visszafojtva figyelt...