Novellák - 76.oldal

Nyolcadikosan, tizennégy évesen az ember nem sokat tud csinálni, sodródik az árral, enged a hullámoknak, talán még fel is ül rájuk. Elbúcsúzik a saját kis védett szigetétől, az otthonos, pálmafák övezte világától és nekilát valami újnak, még addig nem látott és tapasztalt újnak. Reményekkel és ambíciókkal telve indulnak útnak, a végeláthatatlan tengernek, még ha tudják is, hogy nincs már vissza, evezni kell mindaddig, amíg szükséges, amíg kell...

Álom ez vagy valóság. Nem haltam meg. Nem hiszem, hogy a másvilágon egy ilyen förtelmes zajra kellene hátralévő időmben élnem. Élnem? Megérdemelném a szenvedést. A halált, de tudom, még élek. A sötétség körülöttem oly reménytelen, mintha már örökre elvesztem volna. Ha senki sem lenne, aki szeretne, akinek kellenék. Az élet túl nehéz, de a másvilág egy cseppet sem könnyebb és elmenekülni a megpróbáltatások elől soha sem megoldás. Én mégis ezt tettem, de megbántam...

Elképzeltem. Talán túl sokszor is. Eleinte csak néha-néha ötlött fel bennem, elvetendő gondolatként, egy-egy gyors villanásként. Később aztán gyakrabban foglalkoztatott a szórakozás e formája, pestisként fertőzte meg sejtjeimet, míg végül teljesen átitatott. S bár hiába kérték, könyörögték, rendre hideg elutasítással válaszoltam. Pedig már minden porcikám azon fáradozott, hogy végre lángoljak úgy, ahogyan szeretnék, hogy vágyaim ne ütközzenek konzervatív, erkölcsös elmémbe...

Sötét volt. Az egész lakásban csend honolt. Az ablakokon minden redőny le volt húzva. A kis kertvárosi házban éjfélt ütött a nappaliban lévő toronyóra. A második emeleten felriadt egy fiú.
- Most elkaplak... - mondta maga elé, majd szépen csendben felkelt az ágyból, és az ajtaja felé indult. Fülét a kulcslyukra tapasztotta, és lélegzet visszafojtva figyelt...

Gyönyörű volt. Lapockáig érő leomló egyenes szőkés barna haj, kékeszöld szem, igéző tekintet, piros telt ajkak, lehelet finom arcvonások. Sehol egy durva ránc. Alakját minta megrajzolták volna. Arányos volt mindene. Darázsderék, széles csípő, "telt" formák mindenhol, ami persze nem azt jelentette, hogy szemernyi súlyfelesleg is terhelte volna. Egyszerűen tökéletes. Ujjatlan fekete felsőben volt, és egy sötétszürke koptatott testhezálló farmerben. Káprázatosan szép volt. Épp egy...

Mi történik most velem? Mi ez a meleg, szorító alagút?
Itt akarok maradni, de nem lehet. Fejem kibukott.
Felháborító ez a rideg vakító fényes környezet.
Kitornászom a két kezem, derekam, s a lábam.
Mit akar tőlem ez a sok kéz?
Au,-ez fájt! De mi ez a színtelen, s íztelen valami?
Ami ráadásul még hideg is? S mi ez a puhaság, mit
érez nyelvem? S mi ez a nektár? Milyen édes...

- Mama, Aladár sosem fogja megkérni a kezemet.
- Már miért ne kérné? Gyönyörű, jó családból származó lány vagy, tökéletes nevelést kaptál, a hozományod se kevés, ki az a bolond, akinek nem kellenél?
- Dr. Barna Aladár. Egyrészt, mert úgy fél a mamától, mint ördög a tömjénfüsttől, másrészt egyszer már megkérte a kezemet, de én visszautasítottam.
- Mit csináltál? - kérdezte a mama meglepetten és letette a csészét.
- Ugyan a mama sem gondolhatja komolyan, hogy hozzámenjek...

Utálok féltékeny lenni, mert nagyon jól tudom, hogy ilyenkor olyan vagyok, mint egy házsártos, kielégítetlen, jól konzervált 45 éves háziasszony, de egyszerűen nem tudok más lenni. Nem tudom eljátszani, hogy nem érdekel, főleg, hogy azzal a nővel találkozik, akit a legjobban utálok, szimplán irigységből. Gyűlölök belegondolni abba, hogy neki mennyivel több jutott, mint nekem...

Lassan felállok. Nem érzem kezem, se bármely testrészem, teljesen átfagyott mindenem. Sötét van, csak a lámpák világítanak. Senki sincs az utcán kihalt és üres. A velem szemben lévő hídhoz sétálok, megfogom a hideg, vas korlátot. Hideg és csúszós. Egy percre becsukom szemem, és látom mindazt, amit itt hagyok. Már senki sem sír értem, senki sem hiányol, és senki sem aggódik. Arcomon a könnycseppek megszaporodtak. Már nincs bennem félelem senki, se bánthat. Itt befejeződik minden...

Nem változtattam semmit, valami mégis megváltozott. Érzem. Éreztem akkor is, és tudtam, hogy ő is érzi. Hihettem valaha is azt, hogy amit tettem, az következmények nélkül marad? Mindegy, hogy mit teszünk jót vagy rosszat. A következmények ellen nem tehetünk semmit, csak sodródunk az árral…