Megbocsájtás

Képzelj el egy üres szobát! Képzelj az üres szobába egy lányt, aki az alkarját próbálja vagdosni egy majdnem életlen késsel! Sír, szinte bőg. Kapkodja a levegőt, ahogy a sírás fojtogatja. Mire gondolhat most? Mire gondolhat, hogy fölvágja az ereit? Miért teszi ezt, mikor rendes családja van és van egy nagyon odaadó fiúja, akivel remekül megvannak. Akkor mi késztethet egy csodálatos lányt arra, hogy kárt tegyen magában? Talán az iskolai eredmények?
A lány egyre mélyebbre nyomja a kést erőtlen karjába. Már vérzik a seb, de ő csak sír, csak sír és minél jobban sír, annál erősebben vési a vonalat. Szánalmasnak tűnik, ahogy ott ül sírástól piros arccal, és csak arra koncentrál, hogy egyre mélyebben-egyre mélyebben legyen a kés az ő kis sebhelyében. Ennyire fájhat neki, amiért ő képes megsebezni s ezzel belehajszolni még több kártevésbe saját magát.

Nyílik a ajtó. A lány ijedten fölnéz, tekintete az ajtón s a kíváncsiságtól elkerekedett szemmel néz rá. Festéke elkenődött, szeme piros és duzzadt. Arcán nem látszik az a boldogság, ami régen oly szépen kirajzolódott az ő hamvas, fiatal kis arcoskájára. Az ajtó olyan lendülettel nyílik, hogy a falnak csapódik. De kívül nem áll senki, csak a huzat csapta a falnak az ajtót. Az említett lány feláll, becsukja a mögötte lévő szintén nyitott ablakot, majd az ajtóhoz lépdel, s azt is bezárja, de azt kulccsal. Egy pillanatra elbambul, majd kezébe temeti arcát s újból sír. Végül lerogy a földre, s úgy folytatja tovább percekig a sírást.

Egyszer csak abbamarad a sírás. Fölocsúdik, s csak néz a semmibe. Eszébe jut a családja, az ő kedves, pompás kis családja, akik nap mint nap veszekednek vele, s nap mint nap elcsattan egy pofon. Ő kapja a legtöbbet ezen pofonok közül. Most már világos,
hogy miért akar öngyilkos lenni. De ha jobban belegondolunk, nem létezik, hogy ez az erős leányó ezért tegyen öngyilkossági kísérletet.
Eszébe jut a barátja is, aki megcsalta őt. Saját szemével látta, ahogy egy ház falának dőlve csókolja azt a bizonyos másik lányt, akit most ő legszívesebben megfojtana.
Még az iskolán is elgondolkozik. Hogy minden rendben megy tanulás szempontjából, de utálja az osztálytársait. Mindet egytől egyig. Mindegyik ugyanolyan öntelt bunkó, akik csak magukkal foglalkoznak, s vele vagy mással semmiképp. Ezért nincsenek neki barátai. Nagyon szomorú most. Csalódott, megbántott, megbénított, megsebzett, megalázott, kihasznált. Nem szereti őt senki.

Hirtelen feláll, kinyitja az ajtót, kimegy rajta, s bezárja a kulccsal. Szalad végig a folyosón, míg végül egy lépcsőhöz ér, ahol lerohan, majd kisiet a hatalmas üvegajtón is.
Hova mehet?
Szalad végig az emberekkel megtömött járdán. Mindegyik megnézi őt, hova szalad egy piros arcú csodaszép hölgy ilyen sebességgel. Egy padon ül egy srác. A lány megáll előtte, végignézi őt. A fiúarcára kiül a megbánás, s a lányt nézi. Annyit mond, hogy sajnálom. És a lány, akiről írtam, az öngyilkosságot megkísérlő, elgyengült lányka, lehajol, remegő kezekkel tenyerébe fogja a fiú arcát, s elmondhatatlan gyengédséggel megcsókolja.