4 év és 1000 km emlékére

Június 21, megcsinálta. Élete első (és talán utolsó) nagy megmérettetésén van túl – legalábbis így érezte. Hazaindult. A nyár illatos, fülledt, mégis hűsítő szellője hajába kapott. A szelet, amelyet mindig is a kevésbé kedvelt időjárási elemekhez sorolt, most élvezte. Élvezte, hogy összekócolja gondosan kifésült tincseit, hogy szemébe fújja féloldalasan hordott frufruját, hogy látómezejét cikázó fürtök bolygatják. Nem különösebben figyelt a külvilágra. Csak ment, merre lábai vitték, nem is sétált, inkább csak suhant.

Észre sem vette, hogy hazaért. Gondolatai távol jártak, és csak akkor eszmélt fel, mikor harmadszorra sem sikerült beletalálnia a kulcslyukba. Áthidalva a problémát, kis garzonlakásába lépett. Minden úgy volt, ahogy reggel otthagyta – és mégis mennyire más. Mintha nem is hazatért volna, hanem egy új életbe. Az, amit maga mögött hagyott hirtelen szörnyen távolinak és idegennek tűnt. Szétdobált füzetek a padlón, kihűlt kávé a csésze alján – mintha nem is hozzá tartoznának.
Új életet kezdett. Teát főzött, jegyzeteit egy kartondobozba söpörte, és betolta asztala alá. Vége. Az ágy szélére ült, teáscsészéjét két keze között tartva merengett tovább. Egyetlen gondolata, melynek köze volt a valósághoz csupán annyi, hogy talán nem egy meleg, nyári koradélután a legmegfelelőbb időpont a forró teák szürcsölgetéséhez. De még ez sem zavarta igazán. A jövőbe tekintett. Hogy hol látja magát 5 év múlva? Vagy fél év múlva? Esetleg holnap? Nem tudta. Nem látta. Céljai egy délelőtt leforgása alatt beteljesültek és ezzel együtt szerte is foszlottak. Nem voltak többé. Üresség. Képzeletben egy uszodában volt. Nagy, világos ablakain át tömör napfény úszott be, elvakítva a benti és kinti világot egyaránt. A medence tükre merev, teljesen sima volt. Párás-terhes levegőt lélegzett, már-már fojtogatta. Hogy lehet valami ennyire tiszta, világos és mégis súlyos és nyomasztó egyszerre? Pontosan ezt érezte. A fejében megjelenő képet egy hónapokkal ezelőtt látott filmből kölcsönözte. Mintha agya csak a megfelelő pillanatra várt volna, hogy lelke kiürülésének percében ez a látvány boríthassa el elméjét.

Teája kihűlt, feleszmélt bódultságából. Elkergette az imént látott képeket, s amennyire lehetett, tiszta tudattal próbált gondolkozni. Mobilját bekapcsolta és végigpörgette a névlistát. A kijelzőn szélsebesen villantak fel a nevek, melyek mind-mind olyan emberek számait takarták, akikhez egyáltalán nem volt kedve. Egyet kivéve. Bár félve vallotta be magának, tudta kit keres. Tudta, kit hívna fel. Magányát és ürességét csak egy emberrel szerette volna megosztani, jövőképéből, bár homályosabb volt, mint valaha, csak egy arcot ismert fel.
Ennek viszont kicsit sem örült. Ahogy gondolatai csigalassúsággal, de végül visszatértek a valós időbe és térbe, őrült erővel vágta fejbe a felismerés. Tényleg vége. Nem csak élete eddigi szakaszának, múltjának, hanem jövőjének is. Tekintete íróasztalára kúszott. Remélte, nem találja ott azt, amitől a legjobban rettegett.

De ott volt. Feketén-fehéren, bélyeggel, címzéssel. Idejét nem tudta, mikor kapott utoljára levelet, a számlákon kívül, természetesen. Jobban belegondolt, s arra jutott, mióta szüleitől elköltözött, még egyáltalán nem. Hitt a jelekben, az élet, vagy a sors rejtett, de mindenhol felfedezhető utalásaiban. Igen fogékony volt ezekre, sokszor mániákusan kereste őket, csak hogy igazolja önmagát. Titkos kapcsolat volt ez közte és a világ között. Legalábbis így gondolta. Ez pedig kétség kívül jel volt. Az első levél. Ha nem állt volna benne szóról-szóra az, ami, biztosan keresett volna mögöttes tartalmat, többletjelentéssel ruházta volna fel. De sajnos erre nem volt szükség. Saját kezűleg eszkábált utalásai mind egy irányba mutattak volna, viszont ez a levél maga volt az irány. A cél. A jövője, amit elvesztett.


Évek óta álomvilágban élt. Lényének egy része, legalábbis. Gondosan szívébe temetve hordozta egy csodálatos, de gyakorlatilag be nem teljesült szerelem emlékét. Szokványos történet volt az övék, kezdetben egyoldalú, majd kölcsönös vonzalom, lopott órák és áthidalhatatlan távolság, majd fájó elválás. Legalábbis neki fájt.
Fájdalma felidézésre szíve szó szerint összeszorult, mintha tonnányi súly nehezedett volna mellkasára, légzése nehézkessé vált és reszketett. A nyári meleg besugárzott ablakán, ennek ellenére gondosan magára húzta takaróját, s mint aki láthatatlanná szeretne válni, néma csendben gubbasztott. Nem akarta közel engedni magához a fájdalmat, mely a múltban időről időre visszatért hozzá és óráit, néha több napját lehetetlenítette el. Félt. Míg eddig viszonylag könnyen túljutott ezeken a mélypontokon, mert volt mivel lekösse gondolatait, most védtelennek érezte magát. Félt, hogy lelke bugyrainak ürességébe a fájdalma veszi át az uralmat, minden apró zugát felkutatja, s kiszorítja onnan az utolsó kellemes érzéseit is.

Percekig küzdött csendben, mozdulatlanul. Hiába. Fájdalma csaknem elhatalmasodott felette, mikor újra magához tért. Ledobta takaróját, s mint egy eszelős, idegesen járkálni kezdett a szobában. Felszedett egy-két elgurult tollat, összehajtogatta ledobott pulóverét és egyre idegesebben szemlélte asztalán a tegnap éjjel kiborított leves maradványait. Mielőtt heves takarításba kezdett volna, tekintete ismét a levélre tévedt.
Tudta, itt az idő. Leült, kifújta magát. Kezébe vette a hosszúkás borítékot. Megborzongott. A levél vaskos volt, a benne lévő karton tapintása egészen más volt, mint a számlákat tartalmazó küldemények vékony, hajlékony papírlapjáé. Tudta jól, miért más, tisztában volt a tartalmával. Már napokkal ezelőtt felbontotta, és mit sem sejtve azonnal elolvasta. Viszont akkor még nem engedhetett teret a keserű ténynek, amit sorai jelentettek. A tanulás egyetlen pozitívumaként könyvelte el, hogy nem jutott ideje arra, hogy felfogja az olvasottakat. Eddig.
De már nem volt visszaút, egészen óvatosan, nagy műgonddal lehámozta borítékot, s kezébe vette a hófehér lapot. Biztosra vette, ha az utolsó pillanatig hímes tojásként bánik nem várt küldeményével, a megsemmisítés pillanata még élvezetesebb és hatásosabb lesz. Forgatta, méregette, vérben forgó szemekkel kémlelte zsákmányát. A darabokra cincálás mikéntjén merengett.Még pár hosszú másodpercig habozott… mint mindig, most is jelre várt, ami szentesíti tervét.. Várt, és..

Nem. Nem tépte szét. Úgy tartotta kezében az imént halálra ítélt papírlapot, mint legféltettebb kincsét. Bármennyire szerette volna, nem tudott ilyen könnyedén leszámolni múltjával, szerelmével, emlékeivel.
Egy meghívót tartott kezében. Meghívót egy esküvőre. Nem gondolkozott többet. Gépies mozdulatokkal visszacsúsztatta a borítékba, és kidobta a szemetesbe. Nem halmozott rá egyéb kupacokat, nem rejtette el. Még napokig fennakadt rajta szeme, ha a papírkosara irányába tekintett. Megbékélt. Szívében méltó, örök emléket állított annak a személynek, aki miatt évekig szenvedett, aki most feleségül vesz valakit, aki közös jövőjükről szőtt képét romba döntötte.
Hetekkel később vak gondolatai már szabadon rótták köreiket a fülledt uszoda medencéje körül. Boldogan száguldott a semmibe. Egy mondat azért újra és újra feltűnt elméjének horizontján – semmi sincs kőbe vésve.

Semmi sincs kőbe vésve…