Novellák - 61.oldal

Életelve ez volt: `tartsd meg a rendet és a rend is megtart téged!`.
Majdnem tökéletes boldogságának csak egyetlen híja volt: a városi tömegközlekedési vállalat környéki járatainak pontatlansága. Pedig milyen szép is lett volna, ha a hivatalba is minden nap percre pontosan ugyanakkor érkezhetne be...

Felülemelkedni a problémákon, és nevetni, akkor is ha fáj, sőt, akkor különösen, ha fáj. Már halott vagyok, azt mondanak rólam, amit akarnak. Semmit sem tudnak rólam, és ugyanakkor jobban ismernek, mint én magamat. A nevem Zsófia. Pontosabban Trelinger Zsófia, a hivatalos okmány alapján, amit a romok közt találtak...

- Anyu. . . - mondta ki hangosan, remélve talán hívására ott terem édesanyja, hogy a karjaiba kapja. Végül fáradtan leroskadt a szánkóra amit még mindig maga után húzott. Bár rettentő kimerült volt, nem mert aludni, rettegett az éjszakai erdőtől, a zajoktól, állatok neszezésétől, a fagytól megroppanó ágak recsegésétől...

Lecsukom a szemétledobó ajtaját, és újra ez a hang. Lehajolok, és benézek a ledobó cső mögé. Nem akartam hinni a szememnek: egy kartondobozban, párhetes kis dobermann kutyakölyök szemei parázslottak fel...

- Azért az látványvilág fontos szerepet kap nálatok, kár lenne tagadni - tréfálkoztam, mire Balázs dühösen a szavamba vágott:

- Talán inkább a hangom miatt jönnek koncertre az emberek, nem gondolod?

Egyszerre döbbentem meg az indulatán, és nevettem magamban a nagyképűségén.

- Ki mondta, hogy rólad van szó? - válaszoltam, és a nem csekély alkoholszinthez mérten biztos léptekkel hagytam el a helyet, meg nem állva, hogy hátrafordulva még egy ragyogó...

Más életre szánták régen. Más világ volt. Akkor még a Császár és Király uralkodott egy olyan országban, ami már a mesékben sem térhet vissza sohasem. Akkor még nem egy parasztudvaron lakott, hanem egy városi palotában, amit kicsit fellengzősen kastélynak hívtak, egy olyan városban, aminek ma már magyar neve sincs. És akkor nem egy csontos öregasszony volt, hanem legszebb lány, akit a gavallérok és a katonatisztek az utcán a szemükkel követtek...

1984-ben még nem sokfelé tudtunk járni a világban. A szocialista tábor volt elsősorban megközelíthető. Hála a kényszer szülte úti céloknak, keresztül-kasul bejárhattam a Nagy Szovjetuniót Leningrádtól Vlagyivosztokig-minden kényszer nélkül. Mivel kék útlevéllel nyugatra csak háromévente utazhattunk akkoriban, így ha egzotikumra vágyott az ember, akkor megcélozta Kubát. Így tettem én is...

A mecsetet hatalmas park vette körül árnyat adó fákkal. Amikor beléptünk a hús kertbe, már élelmes amerikai, francia turisták elfoglalták fotós leshelyeiket. Mi az udvaron őgyelegtünk. Én pedig ámulva fedeztem fel a hatalmas szökőkutat, a tavacskává duzzasztott mesterséges csatornát. Aztán a nyitott szenthelyen ámultam el...

Másnap kirándultunk a Szent Hajszál templomába. Senkinek nem kívánom a meredek hatszázméteres sziklafalba vájt lépcsősor megmászását. Lefelé még rosszabb volt jönni. A dombtetőn a sziklafalba vájt óriási Dagobában őrzik, na mit őriznek? Eltalálták: Budha újabb három hajszálát. Hát, ha hozzáveszem, hogy nyolcvanévesen, de egyébként is teljesen kopasz volt, nem tudom, mindenesetre elgondolkoztató, hogy tettek szert három hajszálára...

Na már most, azt tudni kell, hogy ezeknél, a grúzoknál az a szokás, hogy mindenki a belméretének megfelelően választhat magának egy ivókürtöt. Ez mívesen megmunkált ökör vagy tehénszarv. Két-három literestől két- három decisig ... Én egy három decis formát választottam, szerencsémre. Mivel a tülök vagy kupa nem áll meg magában, addig tartom a kezemben, míg van benne nedű. Ha tehát, nem akarom, hogy a kezem elgémberedjék, kiiszom a tartalmát...