Novellák - 59.oldal

Szilágyi Réka 26 éves, 8 napos, 11 órás átlagos nő. Vasárnap, hajnali fél 6-kor sétál haza az Andrássy úton. Mehetne taxival is... megtehetné. De sokkal vonzóbb volt számára (talán mert volt az egészben valami drámai, filmszerű), hogy tűsarkúban, fekete koktélruhájában sétál haza...

- Az idő tájt vad világot éltünk mondta egyszer Captain Morvay, az erőd mostani parancsnoka a vacsoraasztalnál. A katonák és a szolgák áhítattal lesték minden szavát, miközben a férfi méretes mócsingokat hajigált a földre a kutyáinak, és bort ivott. Sokat kutakodtam a régi papírosok között. Úgy vélem, ez a hely egy mocsár kellős közepén feküdt, egy szigeten...

Szóval azt mondod, szerető akarsz lenni. Oh, drágám, fogalmad sincs, hogy mire vállalkozol. Édes, naiv kislány. Tűsarkút próbálsz, pedig még a sportcipődben is megbotlasz...

Életelve ez volt: `tartsd meg a rendet és a rend is megtart téged!`.
Majdnem tökéletes boldogságának csak egyetlen híja volt: a városi tömegközlekedési vállalat környéki járatainak pontatlansága. Pedig milyen szép is lett volna, ha a hivatalba is minden nap percre pontosan ugyanakkor érkezhetne be...

Felülemelkedni a problémákon, és nevetni, akkor is ha fáj, sőt, akkor különösen, ha fáj. Már halott vagyok, azt mondanak rólam, amit akarnak. Semmit sem tudnak rólam, és ugyanakkor jobban ismernek, mint én magamat. A nevem Zsófia. Pontosabban Trelinger Zsófia, a hivatalos okmány alapján, amit a romok közt találtak...

- Anyu. . . - mondta ki hangosan, remélve talán hívására ott terem édesanyja, hogy a karjaiba kapja. Végül fáradtan leroskadt a szánkóra amit még mindig maga után húzott. Bár rettentő kimerült volt, nem mert aludni, rettegett az éjszakai erdőtől, a zajoktól, állatok neszezésétől, a fagytól megroppanó ágak recsegésétől...

Lecsukom a szemétledobó ajtaját, és újra ez a hang. Lehajolok, és benézek a ledobó cső mögé. Nem akartam hinni a szememnek: egy kartondobozban, párhetes kis dobermann kutyakölyök szemei parázslottak fel...

- Azért az látványvilág fontos szerepet kap nálatok, kár lenne tagadni - tréfálkoztam, mire Balázs dühösen a szavamba vágott:

- Talán inkább a hangom miatt jönnek koncertre az emberek, nem gondolod?

Egyszerre döbbentem meg az indulatán, és nevettem magamban a nagyképűségén.

- Ki mondta, hogy rólad van szó? - válaszoltam, és a nem csekély alkoholszinthez mérten biztos léptekkel hagytam el a helyet, meg nem állva, hogy hátrafordulva még egy ragyogó...

Más életre szánták régen. Más világ volt. Akkor még a Császár és Király uralkodott egy olyan országban, ami már a mesékben sem térhet vissza sohasem. Akkor még nem egy parasztudvaron lakott, hanem egy városi palotában, amit kicsit fellengzősen kastélynak hívtak, egy olyan városban, aminek ma már magyar neve sincs. És akkor nem egy csontos öregasszony volt, hanem legszebb lány, akit a gavallérok és a katonatisztek az utcán a szemükkel követtek...

1984-ben még nem sokfelé tudtunk járni a világban. A szocialista tábor volt elsősorban megközelíthető. Hála a kényszer szülte úti céloknak, keresztül-kasul bejárhattam a Nagy Szovjetuniót Leningrádtól Vlagyivosztokig-minden kényszer nélkül. Mivel kék útlevéllel nyugatra csak háromévente utazhattunk akkoriban, így ha egzotikumra vágyott az ember, akkor megcélozta Kubát. Így tettem én is...