Novellák - 126.oldal

Az én Istenem többet nem festi önnön kezével az eget, hogy megvénült, fiatal lelkemet ihlettel árassza továbbra is. Elveszik minden, amiért szép volt a pillanatot szemlélni, és pusztulásnak indul a fantázia, a lét erőforrása, mert érdemtelenné válik rá az én életem...

A zuhanyzóba érve Zsófi gyorsan felmérte a terepet, majd látva, hogy van egy kis fal az ajtó mellett ami eltakarja a bent lévőket arra kért, hogy inkább ott vigyázzak az ajtóra. Ennek egy kicsit örültem, mert tudom, hogy a folyosón állva biztos leszólítanak, hogy miért várakozok, és akik már találkoztak vele, tudva, hogy kire vigyázok, biztos elkezdenének idétlenkedni. Akaratom ellenére elkezdek kissé fantáziálni, nem gondolva a komoly helyzetre. Ekkor halk dúdolást és éneklést hallok......

Gondolatait motorzúgás zavarta meg. Ahogy lenézett a parkoló felé, éppen akkor parkolt oda egy nagy, fekete, sötétített ablakú luxuskocsi. Ismerte az autót, nem sok ilyen volt a városban. Volt egy olyan érzése jobb lenne, ha nem vennék észre, hogy ott van...

András érezte, hogy a nő időnként oda-oda pillantgat rá. Tovább próbált figyelni az elfutó tájra, ám a tekintet újra meg újra érezte magán. A nő letette az újságot, majd András felé hajolt és bizonytalanul kezdett hozzá:
- Bocsi ne haragudj, azt szeretném megkérdezni...

- Kipróbálunk valami ujjat - simította meg a lány arcát, majd kezeit leoldozta az ágytámlájáról, s felhúzva ülésbe Arisát, újra megkötötte azokat, ezúttal szorosan a lapockái alá, majd a lábait is összekötve, a bokájánál. Arisa eléggé kellemetlenül érezte magát így (ami nem is csoda), az ágyon térdelve, meztelenül, hátrakötött kezekkel, s most már lábakkal is. - Ha most megteszed, amit kérek... Akkor eloldozlak - súgta a fiú kedves hangon...

Gyűlölöm a srácot, kit még kedveltem. Egy pillanat műve volt az egész és én már nem szeretem. Gyűlölöm, hogy olyat terjeszt, ami nem igaz, hogy olyat gondol mi sosem játszódott le bennem...

Hidrogénszőke libák áradata kapott el, s az olcsó kölnik fojtogató szaga töltötte meg a helységet. "Nem csodálom, hogy elszáradnak ezek a virágok." - jegyeztem meg, miután elvonultak. Sokszor hallani, hogy még ahhoz sem nagyon értenek, amivel elvileg a munkájukat kell végezniük...

Nem sejtettem, hogy bármi is rosszra fordulhat. Olyan boldog voltam, és annyira felhőtlenül kacagtunk, ölelkeztünk, mint anya és lánya, hogy kimondhatatlan volt. A fellegek fölött lebegtem húsz centivel, és ha fizetnek se lettem volna hajlandó a földre szállni.
Azonban muszáj volt. Hiába a gyönyörű karácsonyi ajándék a boldog napokkal, anya hirtelen hideggé vált. Huszonhetedikén reggel az erkélyajtónál találtam, már hajnalok hajnalán...

Megint sötétség. Csend, nem hallom a szirénákat, az embereket, hogy segítenének. Itt hagytak, vagy meghaltam. Az nem lehet, az övem be volt kötve, nem halhattam meg, nagyon gyorsan sem mentem. Eszembe jutnak gyermekeim mi lesz velük? Látom fiam könnybe lábadó gyönyörű szép kék szemét, lányom piros kis száját, ahogy sírásra görbül...

Mama nem ütött, vagy bántott engem. Nem én voltam a hibás anya miatt, magát meg nem okolhatta, túl hiú volt és magas mércére állt az önértékelése. De az tény, hogy féltem: én is olyan leszek, mint ők...