Egyéb történetek - 109.oldal

Kezdhetném így is: Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer három nővér. De ez nem lenne igaz. Mert a három nővér - Szerelem, Szeretet, Bánat mindig is volt, van, és lesz. Bölcs apjukkal, az Idővel élnek együtt. A lányok nagyon különböznek egymástól. Állandóan úton vannak, így apjuk sohase tudja, hogy épp merre járnak, csak ha valami galibát okoztak, akkor hívják Őt, hogy segítsen...

A fickó azt mondja, hogy vagy le kell operálni a szárnyaimat, vagy a magyar légtér használatáért fizetnem kell. Mert hát csak úgy ingyen nem lehet. Szerinte, ha több pénz lesz a büdzsébe, akkor majd boldogok leszünk. Majd. Ekkor veszem észre, hogy a jobb keze folyamatosan felfelé áll...

– Ugye nem akarod megtartani? – kérdezte úgy, hogy rám sem nézett. Tudta, hogy imádom a gyerekeket. Azt is tudta, hogy biológiailag nem sok esélyt mondtak az orvosok babára. Egy fiatalkori betegség után szinte meddővé váltam. Ezért sem védekeztünk. Megbabonázva néztem rá. – Nem szeretném, ha megtartanád. – szólt ellenvetést nem tűrő hangon.
– Pedig nem fogom elvetetni! – kiáltottam. Felpattantam az ágyról, feltéptem az ajtót...

- De hogy érted, hogy kiképezte? Megtanította lőni, vagy mi?
- Ja… vicces, de a fiú már 5 évesen is elbírt egy pisztolyt, és úgy állt a kezében, mint ha csak te vagy én fognám, sőt, lehet, hogy biztosabban. Pedig csak 5 éves volt. Ölni ugyan nem ölt meg még senkit akkoriban, de a kihelyezett célokat egy lövésből eltalálta, sohasem lőtt ismét. Csakúgy, mint az apja.
- És az anyja mit szólt?
- Tudod jól, hogy ő mindig a férje mellett állt, így azzal sem ellenkezett, hogy...

Jó néhány éve történt. Munkából hazafelé mindig útba ejtettem egy kis piacot, néha vásároltam is valamit. Egy alkalommal ott tébláboló idősebb úr szólított meg. Valaha kifinomult ízléssel összeállított öltözéke már kissé gyűrött volt. Rémlett, hogy valahonnan a távoli múltból ismerős, de sehogyan sem tudtam hova tenni. Kávéra hívott a közeli presszóba, hogy beszélgessünk...

De hát... itt volt az idő! Ugrani, ugrani, ugrani! Mély levegőt vettem. Nekifutottam. Éreztem, ahogy a levegő karistolja az arcom. Ahogy a hideg belehasít a szememben. És éreztem, ahogy eltűnik a lábam alól a talaj. És akkor már éreztem, tudtam a végzetem...

Van, hogy nincs munka és nincs barátság, és nincsenek státuszok. Csak férfi és nő.
Mikor találkoztak először? Már egyikük sem tudja. Mikor fontak hidat a tekintetükből? Nem emlékszenek. Az egész csak úgy jött. Olyan természetességgel és intenzitással, hogy maguk is meglepődtek rajta...

Igen, velem is megtörtént már az, hogy meggondolatlanul cselekedtem. Mégis úgy érzem, minden egyes tettem jó volt valamire. Néha másoknak segítettem vele, megnevettettem őket, vagy éppen magam kárán, bár megtanultam valamit...

A fodrász nehezen látott munkához.
- Biztos ezt akarod? – kérdezte ezredszer.
- Igen. – válaszolta komolyan a fekete göndör tincsek tulajdonosa. Majdnem derékig érő göndör hajkoronáját az olló alá eresztve.
A fodrász végül nekilátott. Lassan, vontatottan dolgozott, sok-sok alkalmat adva a lánynak, hogy megálljt parancsoljon. De a lány csak nézett maga elé...

Egyszerre három kétméteres volt kelet-német úszónő vesz körül, kezükben dobtáras gépfegyver, lábukon görkorcsolya. A képregényt kérik tőled, de te nem tudod miről beszélnek. Hirtelen egy háztetőről leugrik Yoko és egy suhintással száz darabra vágja a női nem e túlfejlett példányait. Az aranygyűrűt kéri, hogy megkapd, amiért a Varázsló küldött. Nem érted miről beszél...