X-men 1,5

A titokzatos ember

A professzor gondterhelt arccal jött ki Celebroból. Odakint Jean Grey és Scott vártak rá, s amint meglátták Xavier professzoron a borút, egyértelmű volt, hogy valami nem úgy sikerült, ahogyan ő azt várta. Elektromos kerekesszékével hangtalanul suhant el Scotték mellet. A professzor nem mindennapi képességgel rendelkezett. A világ legerősebb mutánsának tartották. Az ember agyába tudott férkőzni, így megismerhette annak emlékeit, szándékát és gondolatait is. S nemcsak, hogy látta mindezt, befolyásolni is tudta. Mindenki tudta, hogy a professzor markában hatalmas erő van, mellyel a világra törhetne. Hatalma ilyen képességek bitokában szinte korlátlan volt. De nem így történt. Ő nem vágyott sem vagyonra, sem hírnévre, sem hatalomra. Képességeit kizárólag békés célokra használta.

De sajnos volt, aki máshogy gondolkodott. Magneto, eredeti nevén Eric Leshner, úgy gondolta, a mutánsok jelentik a Föld jövőjét, s csak pillanatok kérdése, hogy kitörjön a normális emberek, s a mutánsok között a háború. Ez utóbbiban sajnos nem tévedett. Charles Xavier azonban mindent elkövetett, hogy a mutánsok és az „egyszerű” emberek békében élhessenek. Ám az emberek elkergették a mutánsokat a városokból. Szülők verték ki gyermekeiket a házból amint megtudták, hogy gyermekük az X gén hordozója. Ezeknek a gyermekeknek alapított a professzor iskolát. Itt a nebulók zaklatásmentesen tökéletesíthették képességeiket, hogy azt mindenkor kizárólag csak jóra használják fel. Idővel megérkeztek az első diákok. Akikből immár tanár lett. Ők voltak Scott és Jean. Aztán csatlakozott hozzájuk Ororo is Ororo most épp nem volt jelen. Bilológia órát tartott a diákoknak.
A professzor napok óra vizsgált egy mutánst Celebro segítségével. Ám minden nap bosszúsan látták az emberek, s ez kezdte aggasztani őket.
- Mi a gond professzor: - kérdezte Jean

- Olyan hatalom lakozik benne, melyről álmodni sem mertem volna. De gyenge, mint a harmat, s mégsem tudok az elméjéhez férkőzni. Van úgy, hogy gondolatai tiszták, s jó szándékúak, de van úgy, hogy összefüggéstelenek, már-már állatiak. De egyre közelebb van. -mondta elgondolkodva, s ujjait egymásnak támasztva elmélkedett tovább.
Hogy érti azt, hogy gyenge? Ha olyan erőtlen, akkor hogy képes elzárni ön elől az elméjét? -nézett értetlenül Jean. Ő is bírt telepatikus képességgel -bár közel sem olyan erőssel mint a professzoré- még neki sem sikerült soha elrejteni gondolatait, ha a proffal edzett.
Nem tudom. Talán az érzéseinek kuszasága miatt. Soha nem láttam még ilyet. Egyszer emészti őt a gyűlölet, egyszer pedig segít az embereken. Érdekes…
- Ugyan kit gyűlöl? -kérdezte Scott

- Fogalmam sincs. Nem tudok többet kiolvasni az elméjéből… Még ma New Yorkba repültök Ororoval és megkeresitek. Túl fontos és túl erős ez a mutáns, hogy megkockáztassuk az elvesztését! -mondta a professzor és elindult a szobája felé. -Addig én és Logan felügyeljük a diákokat. -mondta. Scott és Jean összenéztek. Nem igazán bíztak Logan tanári képességeiben. Azzal tisztában voltak, hogy a szíve aranyból van, hiszen nem is olyan rég az életét áldozta volna, hogy Vadócot megmentse, de a gyerekek tanítását nem bízták volna egy emlék nélküli exkatonára. De a professzor szeméből kiolvasható volt, hogy amit mondott, az parancs értékű, s hogy a az ügy nem tűr halasztást. Így hát nem volt mit tenni, elköszöntek, s azonnal Ororohoz siettek. A professzor folytatta a félbeszakított biológia órát, majd a szobájába ment. Egész délután, s este is az ismeretlen mutánson törte a fejét.

A legerősebb koldus

Másnap reggel első dolga volt, hogy felhívja Jeant. Persze nem telefonon! Képessége révén képes volt az ember fejében megszólaltatni hangját, s az illető ember gondolatai révén vissza tudott „üzenni”. Sikeresen megérkeztek New Yorkba. A professzor újra használatba vette Celebro-t, hogy kiderítse pontosan hol is van most a keresett személy, mert New Yorkban keresni egy embert anélkül, hogy tudják hol kezdjék, olyan volt, mintha egy tűt kerestek volna a széna kazalban. S a mutánsra rá is talált. Egy nagy épület tövében ült, egy zsúfolt utcán. De melyiken? A professzor még erősebben koncentrált, s megjelent egy oszlopsor, majd egy háromszög alakú dombormű. A new yorki értéktőzsde mellet volt… Az üzenetet hamar „közvetítette” Jeannek. Hogy miért választotta épp a világ egyik leghíresebb utcáját, arra sehogy sem jött rá…

Jeanék taxit fogtak, s az Oxford utcára siettek. A taxiból alig lehetett kiszállni, akkora volt a tömeg, hátmég eljutni a tőzsdéig, ahol brókerek százai tolongtak, s taposták egymást. A fal tövében haladtak, s hamar rá is találtak. Koszos, foltos dzsekiben üldögélt a fal tövében. Bal oldalán egy málhazsák szerűség volt, ezt szorongatta bal kezével, jobbját pedig az emberek felé tartotta. Fejét nem emelte fel, sőt csuklyát húzott rá, talán azért, hogy fel ne ismerjék. Ororo elindult felé, de megelőzték. Két rendőr lépett a koldus elé, s az egyik fennhangon felszólította, hogy álljon fel és igazolja magát. Ororo megtorpant. Hivatalos közegekkel nem igen akart összetűzésbe kerülni, mivel már így is meggyűlt a bajuk a mutáns ellenes politikusokkal. A fiú felállt, s durva akcentussal így szólt:
Nem beszélek angolul. - még a süket is hallotta volna, hogy a fiú tényleg nem amerikai. Egy pillanatra megláthatták a koldus arcát. Férfi volt. Illetve fiú. Alig lehetett tizenhét éves. Arca napbarnította volt, s koszos. Szeme kékes-zöld. A rendőröknél egy fejjel magasabb volt, olyan 180cm.

A rendőrök azonban nem hagyták annyiban az ügyet. Az egyik vállon ragadta a fiút, s arccal a falnak nyomta. A fiú meg sem próbált ellenkezni, főleg nem erőszakot alkalmazni. Eközben a másik rendőr a málhazsákot kapta fel, s tartalmát az utca kövére szórta. Pár koszos ruha hullt ki, és egy bekeretezett kép, amely hangosan reccsent az utca kövén. A fiú oldalra kapta fejét, s meglátta az eltört keretet. Egy pillanat alatt széttépte a kezére tett bilincset, grebancánál fogva elhajította az utca túloldalára a hozzá közelebb álló rendőrt, majd a kiburított cókmókhoz ugrott. Felvette a képet, és ellenőrizte annak állapotát. Eközben a másik rendőr előkapta pisztolyát és célzott. A fiú észrevehette ezt, mert zsebre vágta a képet és felállt. A pisztoly eldördült.

Azok a járókelők, akik nem az időközben földet ért rendőr alól kecmeregtek ki, azok behúzott nyakkal, sikoltozva menekültek. Majdnem eltaposták Jeanéket. A fiú most a másik rendőrt rohanta le, de olyan gyorsan, hogy az egész dolog nem tarthatott egy másodpercnél tovább. Az egész olyan volt, mintha egy szöcske került volna a vonat útjába. A fiú egyszer ütötte csak meg a rendőrt, de annak arccsontja hatalmas reccsenéssel szakadt be. A földet ért hulla fejéből folyó ként ömlött a vér, ami csak fokozta az időközben kialakult pánikot. A fiú egy könnyed ugrással a tőzsde domborművén termett, majd egy szökelléssel eltűnt a ház tetején.
- Most mi legyen? -kérdezte Ororo
- Meg kell találnunk! -mondta Scott és a hömpölygő tömeggel az utca végére siettek.

Szemével a házak tetejét pásztázta, s szerencséje volt. A fiú egy ugrással átvetette magát a következő házsorra anélkül, hogy bárki észrevette volna. Leugrott a háztetőről és eltűnt egy sikátorban. Scotték azonnal utána szaladtak, de a sikátorba érve nem láttak senkit. Azonban egy szebb napokat látott tévésdoboz mögül szabálytalan szuszogás hallattszott. A fiú meghallhatta közeledő lépteiket, mivel kidugta fejét és valami ismeretlen nyelven kiáltott feléjük, s kezét kitartva próbálta megállásra utasítani a felé közeledőket.
Nem akarunk bántani. -mondta Jean, de a fiút ez egy cseppet sem nyugtatta meg. Bal kezét a hasára szorította, másikkal pedig húzta magát hátra.

Jean egy pillanatra megtorpant. Félelem vert tanyát a szivében. Mi van ha a rendőrök ránk találnak, és azt hiszik mi öltük meg azt a férfit? Mi van ha a fiú ránk támad, és mi nem tudjuk megvédeni magunkat? Mi van ha nincs egyedül és ez az egész csak egy csapda?? -efféle kérdések tülekedtek az agyába, s azon kapta magát, hogy még a lába is remeg a félelemtől. Azonban a professzor ismét a segítségére sietett.
- A fiú csinálja! Ne hagyd, hogy az elmédhez férkőzzön, ne hagyd, hogy megfélemlítsen! Koncentrálj! Le kell zárnod az elméd! -mondta. Jean összeszedte magát, és sikerült is legyőznie a félelmét.
- Vigyázzatok! Képes manipulálni az érzelmeiteket! -figyelmeztette társait.
- Akkor most mi legyen? -kérdezte Scott.
Figyelj, nem akarunk bántani!! -mondta higgadtan Jean, és még közelebb lépett a fiúhoz. Újra remegni kezdett a térde, de már nem tülekedtek a kétségbeesett kérdések a fejében. Csak egy piros villanást látott, s a fiú elterült a sikátor vizes kövezetén.


A megérkezés

Lassan tért magához. Egy ideig homályosan látott, de abban biztos volt, hogy nem a sikátorban van. Feje alatt puha párna volt, s körülötte minden barátságos volt. A falnál bútorok álltak, s az egyik sarokban pedig egy íróasztal. Sötét volt, csak a csonka Hold fénye világította be a szobát. A gyér fény mellett is látszott, hogy aki berendezte a szobát, igencsak kifinomult ízléssel rendelkezett. Kikászálódott az ágyból. Holmijai az ágy lábánál voltak. Felvette a koszos zsákot, s előhalászott belőle egy piszkos fotót. A torka összeszűkült fájdalmában. Egy barna hajú és szemű lány mosolygott vissza a képről. Ő sem lehetett idősebb mint a fiú. Vonásai simák voltak, arcáról szeretet sugárzott. Sóhajtott egy nagyot, s óvatosan a zsebébe rejtette a fotót. Felállt, s az ajtóhoz lépett s kinézett a folyosóra. A falon virágok lógtak, a padlón pedig puha szőnyeg futott két irányba. Kilépett a folyosó sötétjébe, s elindult az egyik irányba. Nem tudta, hogy hova vezet az út, de úgy gondolta jó irányba megy.

Épp egy kereszteződéshez ért, amikor távoli kacagást hallott. Belépett egy vitrines szekrény mögé. Léptek zaja hallatszott egyre közelebbről, majd megjelent egy csapat tizenéves lány. Hangos kacagás kiséretében vonultak végig a folyósón, majd tűntek el egy ajtó mögött. Úgy gondolta abba az irányba megy ő is. Nem tudta, akar-e összefutni valakivel, de azzal is tisztában volt, hogy nem bujkálhat örökké. Lassú, bizonytalan léptekkel indult el a folyosó vége felé. Egyszer csak egy valaki megszólította:
Gyere nyugodtan. Már vártunk rád. -mondta az ismeretlen férfi. Hamar körülnézett, de senkit sem látott. Kezdte azt hinni, hogy kamerákkal figyelik.
Nem volt mit tenni. Elfordította az ajtó kilincsét és benyitott.


Nevem Sever

Nagy terem fogadta odabent. A padló kő volt, mintha csak egy várban járt volna, azonban a szemközti fal üvegből készült, így gyönyörű kilátás nyílt egy hatalmas, holdfényben úszó parkra. A teremben egyetlen fényforrás volt, egy óriási csillár függött a plafon közepéről. A falakat képek és néhány kárpit fedte. Bútorok nem voltak a teremben, csak egy hatalmas asztal, amelyet most vagy negyven ember ülte körül. Mindenki előtt tányér volt, s mindenki az épp belépőt nézte, mintha csak várták volna. A döbbenettől azt sem tudta mit is csináljon, így hát a legegyszerűbbet választotta: nem csinált semmit. Az asztalfőnél ülő kopasz férfi törte meg végül a csendet.
- Szervusz. Már vártunk! -mondta barátságosan a férfi - A nevem Charles Xavier. Benned kit tisztelhetünk?
- A nevem Sever -mondta a fiú, s megnézte az asztalnál ülőket. Az asztalfőtől jobbra egy barnásfekete hajú férfi ült, aki vörös napszemüveget viselt. Őmellette egy vörös hajú feltűnően széparcú nő ült. Szeméből látszott, hogy igencsak művelt ember. Őrájuk emlékezett Sever, ők támadtak rá a sikátorban. Vele szemben ült egy fehér hajú szintén csinos nő. A többi helyet fiatalabb emberek foglalták el. Egy fekete hajú lányon akadt meg a tekintete. Elöl egy fehér tincs lógott a szemébe.

- Gyere egyél velünk! -mondta a kopasz férfi, és a tőle balra lévő üres székre mutatott. Sever pár pillanatig habozott, majd lassan elindult. Nem számított támadásra, bár igencsak megmondta volna a magáét annak aki leütötte a sikátorban. Kihúzta a széket és leült. Kezdte idegesíteni, hogy mindenki őt bámulja. Nem tudta elképzelni, hogy mi is olyan érdekes őbenne. Aztán észrevette, hogy egyedül úgy öltözve mint egy koldus.
Nos akkor együnk. -mondta a vörös hajú nő és összehúzta a szemét. Erősen koncentrált. Sever majdnem felkiáltott ijedtében, amikor egy tál lebegett el a feje felett, majd halk koppanással landolt az asztalon. A tálban sült hús volt. Miután mindenki szedett magának, csak azután mert elvenni egy kis csirkecombot magának. Kiváncsisága felülmúlta félelmét és megejtett egy kérdést:

- Hol vagyok? -kérdezte erős akcentussal. Az asztalfőnél ülő férfi válaszolt.
Ez a különleges képességekkel rendelkezők iskolája. Mint már mondtam, engem Charles Xavier professzprnak hívnak. Ő pedig Scott, Jean és Ororo. -mutatta be a társaságot a pofesszor.
- És miért hozatott ide? -kérdezte Sever és letette evőeszközeit.
- Nos egy kis segítséggel jutottam a nyomodra, és megtudtam azt is, hogy egyre rosszabbul vagy. Ezért hozattalak ide, és vizsgáltattalak meg Dr. Greyjel. De úgy tűnik nincs semmi bajod. Ezt csodálom, mert eddig sosem csalódtam a képességeimben.

- Jó magának. -mondta keserűen Sever és újra a csirkecombbal kezdett el foglalatoskodni. Nagyon rég nem evett főtt ételt és már csikarta gyomrát a feltámadó éhség. Jó ideig nem történt semmi, csak az evés zaja hallatszott. Egy-egy oldalra pillantás során elkapta az őt bámulók tekintetét. Mindenki merő kíváncsisággal bámulta őt. Nem értette miért ez a nagy felhajtás. Nagy meglepetésére a fehértincses lány szólalt meg:
- És neked milyen képességed van? -kérdezte a lány és letette evőeszközeit.
- Nos… - mondta mosolyogva Sever, behunyta szemét és erősen koncentrálni kezdett. Az asztalnál ülők között hangos nevetés tört ki, majd a nevetés röhögéssé fajult. Ezt követően hangos sírásba kezdtek a diákok. Mikor kinyitotta szemét, a lány elkerekedett szemmel nézett rá.

- Hát nem semmi. De mi volt ez? -kérdezte. Sever helyett a professzor válaszolt.
Képes vagy az ember érzelmeit befolyásolni. -mondta halkan. - Különleges képesség. Az biztos, hogy melletted senki sem lesz bánatos.
Bánatosnak lenni… az egy érdekes érzelem. A második legbonyolultabb érzés. -mondta Sever, s felállt. Úgy gondolta ennyi elég a bemutatkozásból és ideje komolyra fordítani a szót. - Nos akkor én mennék is. Ha valaki megmutatná a merre van a kijárat…

- Ugyan hova mennél? -kérdezte a professzor
- Nem tudom. Egyenlőre azt sem tudom, hogy hol vagyok. -mondta a fiú, s körülnézett, mintha a kijáratot kereste volna. Ekkor újra megszólalt a férfi hang a fejében. De mostmár tudta, hogy ki a hang tulajdonosa. A professzor hangját hallotta, azonban a férfinak meg sem mozdult a szája. „Itt kell maradnod, hogy képességeidet tökéletesítsd”
- Ugyan miért? Itt csak veszélyt jelentek mindenkire. -mondta Sever, s a professzor szemébe nézett. Látta, ahogy mindenki felkapta a fejét a veszély szó hallatán.
- Éppen azért kellene itt maradnod, hogy megtanuld kordában tartani az erődet! -mondta a Xavier professzor.
- Nekem nem az erőmet kell legyőznöm, hanem magamat! -mondta Sever


Az első titok

Végül úgy döntött, hogy másnap majd átgondolja a dolgot. Tetszett neki az iskolában lenni. Úgy tűnt, itt mindenki boldog, és élvezik az ittlétet. A professzor visszakísérte a szobájába. Leült az ágyára és próbálta összeszedni a gondolatait. A döntés már megszületett: mindenképpen itt marad. Itt mindenki olyan mint ő, és itt sokkal jobb mint kint a new yorki utcákon. Elterült az ágyán és a plafont bámulta. Egyszercsak elfordult a kilincs és egy fekete hajú lány lépett be. Kezében valamit szorongatott.
Szervusz. Kittynek hívnak. Csak azért jöttem, hogy ezt odaadjam. -mondta a lány és letette a csomagot az ágyra. - Ja és Scott professzor azt üzeni, hogy „Bocs”
- Rendben. -hebegte Sever és a lány távozása után a csomaghoz fordult. Nadrág volt benne, pár pulóver, póló és egyéb ruhaneműk.

Aznap este későn tudott elaludni, s amikor már éppen sikerült volna, nagy hangzavar verte szét a közelgő álom ködös foszlányait. Az ablakhoz lépett és kinézett rajta, remélve, hogy sikerül megpillantania a zaj forrását. A távolban egy kosárpálya körvonalazódott ki a fehér hó alól. A zajt egy felszálló helikopter okozta, amely pillanatok alatt eltűnt a távoli hegyek között. Az éjszaka további része eseménytelenül zajlott, azonban a hajnal igencsak meglepő eseményekkel szolgált.

Újra a helikopter zaja okozta az álom szertefoszlását, azonban most hangos kiabálás is párosult a rotor zúgásába. A folyosóról léptek zaja hallatszott. Hamar magára kapta az újonnan kapott ruhákat és ő is csatlakozott a bejárati csarnok felé hömpölygő tömeghez. A főbejáraton Scott és egy borzas hajú férfi lépett be, kezükben hordággyal. A hordágy mellett Jean és Ororo haladt. Xavier professzor elektromos kerekesszékével haladt a menet mellett. Az emeletről diákok tucatjai nézték a jelenetet. Jean hangosan mondta a diagnózist:
Három szúrt sebe van, sok vért vesztett. Hamar az orvosi szobába kell vinni. -hadarta. Azonban nem jutottak el az orvosi szobáig. A lépcsőn ffeljuta Sever állta az útjukat.
Hamar, állj odébb! -förmedt rá a borzas hajú férfi, aki könyékig véres volt.
Én tudok segíteni! -kiáltott Sever és a hordágyon fekvő ember fölé hajolt.
Egy lány feküdt ott. Arca hófehér volt, haja és szeme pedig barna. Ruhája fekete volt a megalvadt vértől.

- Siess mert életveszélyes a sérülése! -kiáltott rá Jean. Azonban Severnek sem kellett kétszer szólni. Szemét összeszorítva koncentrált. Sokan felhördültek meglepetésükben, amikor meglátták, hogy Sever keze vörösen izzik. Felemelte kezét és a lány hasára tette. A vérzés lassult, majd megállt. A levegő elkezdett hűlni, a hálóingben feszítő lányok foga vacogott a hidegtől. Már a leheletük is látszott a levegőben. Jean lélegzete is elakadt a döbbenettől. A lány szeme megrebbent, majd görcsös köhögésbe kezdett. Száján vér bukott ki, majd elmúlt a köhögési roham. Feje oldalra bukott, és egy erőtlen pillantást vetett a mellette „parkoló” professzorra. Sever egyre erősebben koncentrált, olyan hideg lett, hogy egy pohár vízen jéghártya keletkezett volna. Többen dörzsölgették magukat a hideg ellen. Azonban a lány állapota szemmel láthatóan javult. Maga alá húzta kezét és feltolta magát. Ugyanebben a pillanatban Sever térdre esett és eldőlt a véres szőnyegen.

Már-már kezdte megszokni, hogy folyton elájul, bár kissé kellemetlenül érezte magát. Biztos mindenki gyengének tekinti emiatt. Nem tudta, hogy mindenki hősnek tartotta. Amikor kinyitotta a szemét, többen is az ágya mellett ültek. Többek között a professzor és persze Jean Grey, aki most orvosi köpenyben volt, és különböző műszereket hordott a mellette álló ágyhoz. Az ágyon a barnahajú lány ült, hátát párna-hegynek vetve. Látszólag jól volt. Arca már nem volt fal fehér, most piros pozsgás volt, bár látszott rajta hogy nem semmi dolgon ment keresztül. Kezében egy doboz joghurt volt, azt eszegette. Amikor észrevette, hogy megmentője magához tért, fel akart ugrani az ágyról, azonban Dr. Grey közbe lépett és visszatuszkolta őt az ágyba.
- Örülök, hogy jobban vagy. -mondta a professzor és közelebb gurult az ágyhoz
- Hát még én -mondta mosolyogva Sever és lány felé fordult -És te hogy vagy?
- Remekül. -mondta széles mosoly kíséretében a lány, és bekapott egy nagy kanál joghurtot.
- Azért nem olyan rózsás még a helyzet! -szólt közbe Dr. Grey és egy kis üveg gyógyszert tett le kettőjük közé az éjjeli szekrényre. -Ebből kell majd két kanállal bevenned minden étkezés előtt.

- Akkor egyel már el is maradtam. -mosolygott a lány és megnézte az üveget. Letekerte a kupakját és beleszagolt. Sever is érezte az üvegből áradó förtelmes bűzt. -Szerintem ez megromlott. -jegyezte meg a lány és hamar visszacsavarta a kupakot.
Nem, nincs semmi baja. Ennek alapból ilyen illata van. -mondta Dr. Grey és kezébe vett egy nagy rakás papírt, majd hang nélkül távozott. Sever tudta mi jön most. A lány nekiáll majd hálálkodni, pedig biztosan tudta, hogy ha valakinek hasonló képessége lenne, az is megtette volna ugyanezt. Azonban kellemeset csalódott, mert a lány a helyett, hogy hálálkodásba kezdett volna, egy kérdéssel állt elő.
- Hogy csináltad? -kérdezte. Sever erre a kérdésre számított a legkevésbé. Feljebb tornázta magát az ágyban és kényelembe helyezte magát a fejénél lévő párna halomra.
Nos elég hihetetlennek fog tűnni, de valójában nem én gyógyítottalak meg, hanem te saját magadat. -kezdett bele a mesébe Sever.

- Én? Ugyan hogyan? -értetlenkedett a lány, és letette a joghurtos poharat.
Biztos hallottál már azokról az emberekről, akik beképzelnek betegségeket maguknak és a végén megjelennek rajtuk a tünetek.
Igen.
Nos én ugyanennek a fordítottját teszem. Egy olyan érzést „adok” az embernek, hogy meggyógyul. Ezt persze igen erősre kell felnövelnem, hogy minden más érzést elnyomjon az emberben. És hát ez nem könnyű, főleg egy haldokló esetében, ezért elég rendesen kiüt engem is.
- Tök jó lehet! -mondta a lány. Sever pont ellenkezőleg érzett. Örült, hogy gyógyítani tud, boldog volt, hogy megmentette a lány életét, azonban a gyógyítás közben mindig csak egy dolgon járt az esze: egyszer ez nem sikerült és élete legfontosabb részét vesztette el emiatt.
- És hogy hívnak? -terelte másra a szót a lány, amikor észrevette, hogy a fiú nem szívesen beszél a dologról.
- Sever vagyok. És te?
- Engem Victoriának. De hívj csak Vickinek! -válaszolta Vicki és elfeküdt párnáin.

- És neked milyen képességed van? -kérdezte Sever. Nagyon kíváncsi volt rá, hogy vajon milyen képességű emberek élnek még. A lány válasz helyett intett egyet a kezével, mire a szemközti falnál álló ágy egyik párnája telibe találta Severt.
- Szóval te is képes vagy mozgatni dolgokat mint Dr. Grey? -álmában sem gondolta, hogy ilyen képessége legyen egy embernek, hát még kettőnek ugyanolyan!
Nem. Ő képes megállítani, tartani a tárgyakat a levegőben, én csak meglököm őket, és ott esnek le, ahol leesnek. -mondta a lány egykedvűen.
- Azért ez sem kis dolog!

- De túl nagy árat fizettem érte… - válaszolta síró hangon Vicki. Hátát mutatta Severnek, biztos azért, hogy ne lássa a fiú a szeméből kicsorduló kövér, hideg könnycseppeket.
Hát még én. - válaszolta Sever és a várt reakció következett be. Vicki lassan megfordult és könnyes szemmel bámult Sever szemébe.
Én elvesztettem a családomat és mindenkit, akit szerettem, csak mert megtudták, hogy én is mutáns vagyok! -mondta hidegen Vicki és dühös arcot vágott. Minden bizonnyal nem tudta elképzelni, hogy mi rosszabb lehet ennél.

A második titok

Sever nem tudta elmondja-e ami a lelkét nyomja. Végül úgy döntött, hogy Vickinek használhat ezzel.
Én elvesztettem a hazámat, a családomat, és meghalt miattam az, akit mindennél jobban szerettem!! Elvesztettem az egyetlen embert, aki megértett, és aki annak ellenére is szeretett engem, hogy tudta mi vagyok!
- Hiszen meg tudtad volna gyógyítani! -fakadt ki a lány.
Nem! Épp ez az hogy nem!! Akkor már tudtam a képességemről, de nem mindig tudtam vele gyógyítani, legfeljebb apróbb sebeket, töréseket! - válaszolta nem épp tapintatos hangnemben Sever, és most ő fordított hátat.Halk mocorgás hallattszott a háta mögül, minen bizonnyal a lány ült fel.

Hát egyetlen különleges ember élete sem könnyű... tőlem rettegtek az osztálytársaim... El kellett bújdosnom, különben hamarabb történt volna meg velem a tegnapi eset. Hasbaszúrtak pedig semmit sem csináltam. Még csak az erőmet sem használtam. Csak az egyik ember felismert a TV-ből és már kész is volt a baj. Egyébként sem tudtam volna kárt tenni bennük mivel csak kis súlyú tárgyakat tudok löködni... És te hogy kerültél ide? -kérdezte Vicki kiváncsian. Szemét Severre függesztette és pislantás nélkül fürkészte a fiút.

Nos az igencsak hosszú történet. Meg nem is akarlak untatni vele...
Ugyan nem untatsz. Pillanatnyilag nincs jobb dolgom -mondta a lány. Sever persze ettől tartott a legjobban. Semmi kedve sem volt elmesélni, hogy tulajdonképpen akarata ellenére került ide. S maga sem tudta miért olyan fontos az ittléte Xavier professzor számára. De végül elmesélt neki mindent, mivel ő sem talált semmi má elfoglaltságot.Sőt a lány kitartó, cseles faggatózás árán kicsikarta belőle azt is, hogy ki volt Sever számára a legfontosabb. Amire a fiú csak két szóval válaszolt, s ami egyszerre mélabússá és ködössé varázsolta hangulatát: "A barátnőm Lili"

Karácsonyi ajándék

Sever és Vicki hamar elhagyhatták a betegszobát, hála a fiú sikeres mentőakciójának. Másnap reggel már makk egészségesen csatlakoztak Ororo biológia órájához. Halkan összesúgtak mögöttük. Volt aki a lány igencsak viseltes ruháját fixírozta, és volt aki Sever képességén csodálkozott, s úgy néztek rá mintha bármelyik percben újabb sérült gurulhatna be a terembe. De semmi ilyesmi nem történt. Helyetfoglaltak egy-egy üres padban és hallgatták az emberi vérkeringésről szóló előadást. (Sever csak onnan tudta, hogy miről van is szó, hogy Ororo meglepően élethű rajzokkal bővítette a diákok ismeretanyagát.) S bár elég jól ment már neki az angol nyelv, továbbra is nehézségekkel kellett megbírkóznia amikor beszélnie kellett.

Páran ki is használták "tudatlanságát" és direkt hadarva beszéltek hozzá. Lassan közeledett a karácsony is. Egyre többször kellett eltakarítani a parkban helyenként több méteresre felhalmozódott havat. Ez persze nem jelentett gondot Ororonak. Egy kis szélkavarás után máris újra járhatóak lettek az utak. Bár néhányan kimondottan örültek a nagy hónak. Kitty Pride, egy fekete hajú lány kimondottan élvezte, hogy hiába találják el hógolyóval, az simán keresztülesett rajta. A hógolyógyártásban Boby vitte a pálmát. Neki le sem kellett hajolnia ahhoz hogy a markában lapuljon a tetszőleges keménységre gyúrt vagy inkább gyártott hógolyó. Logan eltűnt pár napra ugyan, de 23-án ő is előkerült. És elérkezett a szenteste is. Severnek ez a nap sem volt más mint a többi. Csak annyi változott, hogy mindenki izgatottan suttogott, hogy vajon mit kap karácsonyra. Sever persze egyáltalán nem számított ajándékra. Úgy gondolta, a professzornak éppen elég nehéz lehetet fenntartania az iskolát, nemhogy még ajándékokat is vegyen a diákoknak! Így hát maradt a keserű érzés, hogy egy újabb karácsony telik majd el távol a hazájától.

Este indultak fel a szobáikba, addig kint szórakoztak a parkban. Dr. Grey "távírányítású" hógolyói elől elég nehéz volt elmenekülni, főleg ha közben Boby óriás hóembere is az útjába állt az embernek. Végül Kitty mondta ki a végszót, hogy ideje beindulni. Érdekes mód csak a lány volt talpig száraz... Sever nagyon boldog volt amióta a Xavier intézetben volt. Mindene megvolt, amire csak szüksége lehetett. Bár Logan edzéseit egy kicsit túl fárasztónak találta, ettől az egy szépséghibától nyugodtan eltekinthetett.

Nyolc óra volt már, mikor mindenki száraz és az ünnepnek megfelelő ruhában megjelent az ebédlő asztalnál. A terem ünnepi díszbe volt öltöztetve, a csillárról fagyöngy koszorúk csüngtek, a falon pedig körös-körül szalagok és gyertyák díszelegtek. A professzor szokása szerint az asztalfőnél ült. Tőle jobbra Scott, balján pedig Ororo ült. Élénk társalgásuknak csak a sereghajtó Logan érkezése vetett gátat.

A vacsora hangulata felemelő volt Sever számára. Jó volt látni a sok nevető arcot, a boldog kacajokat hallani. Bár neki mégsem volt olyan jó hangulata. Ürömöt kevert az örömbe egy régi emlék, egy önmarcangoló gondolat, mely minden boldog percében előfurakodott tudata mélyéről, és borongós ködbe borította Sever arcát. A professzor észre is vette a hirtelen hangulat változást, de amikor megkérdezte, hogy mi az oka -természetesen nem a megszokott úton tudakolta meg- mélabújának, csak annyit felelt rá -a hétköznapi módon- minek kérdez olyat amit úgyis tud. Erre a professzor nem felet semmit, csak komor arccal folytatta beszélgetését Dr. Grey-jel.
Valami hirtelen történt, mintha megfagyott volna Sever minden porcikája, fájdalmas hideg járta át, keze remegni kezdett. Körülnézett, de úgy tűnt senki nem vette észre a dolgot. A hideg egyre feljebb kúszott a testén, mintha valami láthatatlan kígyó tekergőzne végig karján, derekán, majd nyakán. Megborzongott. Mintha a hideggel valami új érzés is a tudatába férkőzne. A professzorra pillantott, hátha ő vicceli meg. De a prof továbbra is Dr. Grey-jel beszélgetett, s semmi jelét nem adta annak, hogy épp manipulálna valakit. Az érzés egyre erősödött, s mintha erőt adott volna Severnek. Ős erőt. Egyre nagyobb haraggal párosult a tudat, hogy hatalma van mindenkin, aki a teremben van. Mintha élesebben hallotta volna a szavakat, mintha látása is tisztább lett volna. Lelki fáradtsága elpárolgott, helyét a tomboló életerőnek adta át. Egy fiú hangját hallotta:

- Szerintem nem is olyan fontos a szerelem. Vannak akik sosem képesek kiverni fejükből egy régi szerelmüket, és az önsajnálat mocsarában ragadnak. Szánalmas. -mondta a hang, valahonnan az asztal közepéről. Sever agyát egy pillanat alatt elöntötte a határtalan düh. Olyan amilyet talán még sosem érzett. Vagy igen? Valahonnan mélyről egy gyenge, vékony, talán női hang suttogása törte meg a gyűlölet dobainak dübörgését. - Küzdj! Ne legyen rajtad úrrá az érzelmed! Tedd meg ezt értem! -mondta a nő, s újra a tomboló harag érzése ötlött fel benne, mint valami elveszett de megtalált gondolat.

- Lili! -mintha más mondta volna e szavakat, pedig határozottan érezte saját szájának mozdulását, s hogy kirúgja a székét. Mindent halványpirosra festett a harag, s bár arra sem emlékezett, hogy valyon mi provokálta ki dühét.

Mindenki őt nézte. Senki sem tudta mire vélni a hirtelen kitörést. A diákok legtöbbje úgy nézett rá, mintha komplett idióta lenne. A professzor azonban ijedt arcot vágott. Kinézett az ablakon, s ridegen nézett rá a telihold. Hamar kitolatott az asztal mögül, de elkésett. Sever mereven bámulta a Hold sápadt tányérját, s közben egyre dúsabb szőr nőtt karjaira. Arca megnyúlt, mint egy kutyáé, érezte, ahogy fogai helyére betonkemény agyarak nőnek, kezében tombolt az erő. Lábán szétszakadt a nemrég kapott cipő. Lába és háta kissé begörnyedt, kínok között újabb bordák nőttek másodpercek alatt, bőre alatt mindent behálózó izmok nőttek. A sikolyokat százszor tisztábban hallotta, látni viszont nem látott semmit, csupán a Hold kegyetlenül vigyorgó bárgyú arcát. Harag, düh, tombolás folyt lelkében, már ha egy ilyen szörnynek, egy vérfarkasnak van lelke. A legtöbb diák már állt, vagy gyors léptekkel hátrált, bizonyára felfogták a jelenet spontánságát, hogy ehhez Severnek semmi köze. Meglátta Vickit is, aki ott ült tőle pár lépésnyire, arca falfehér volt az ijedtségtől és mozdulni sem mert. Elindult felé a farkas, lassú léptekkel, morogva, mintha csak prédát látna benne. Mintha az is dühítette volna, hogy lánynak fekete haja, barna szeme és békés arca van. Pont mint Lilinek volt.

Egy piros csík szaladt felé, s egy hangot hallott, mely régen oly nyugodtan szólt, most azonban félelem csengett benne: "Scott ne!"
A piros csík egyenesen Sever hasának ütközött, de különösebb eredménye nem volt a lövének. Épphogy egy kicsit megtántorodott tőle. Egyvalamire volt jó: mostmár volt kin kitölteni a égtelen haragját. Egyetlen ugrással Scott mellett termett, de újabb, immár erősebb lövés érte a vállán. Ez sem okozott rajta sérülést. Elkapta az előtte álló férfi vállát, és mintha csak egy apró ruhadarab lett volna elhajította. Ekkorra már a diákok nagy többsége már elszaladt, csak páran maradtak a teremben. A professzor behunyt szemmel erősen koncentrált, Ororo és Dr. Grey pedig a fal mellett álltak.

Egy férfi rohant Sever felé. Bőre mintha valami fémből lett volna, úgy vonta be egész testét. Megpróbálta lefogni Severt, s talán sejthette, hogy próbálkozása eleve kudarcra volt ítélve, mivel mielőtt Sever elkaphatta volna elugrott mellőle. Egy újabb, torzonborz frizurájú férfi érkezett. Kezéből pengék csúsztak elő olyan gyorsasággal mintha csak egy rugós kést nyitott volna ki. Logan Egy jól irányzott vágással szép nagy sebet ejtett Sever karján, azonban nem volt elég lassú. Egy vérfarkas egyébként sem egy lassú teremtés, de most szinte pillanatok alatt pergett le minden. Logan felé karmolt, érezte, hogy karmai húsba szakítanak, érezte az arcára fröccsenő vércseppek mámorító ízét. A vasember újra nekiesett, azonban most ököllel. De megint csak lelohadt a kedve amikor sikertelen kitérést tett jobbra, egy betomkemény fogakkal koszorúzott vicsorgó pofával nézett farkasszemet. Mint egy papírrepülő úgy szállt ki a férfi az ablak melletti falon.

- Professzor csináljon már valamit! -kiáltotta Dr. Grey, miközben Scott állapotát vizsgálta.
- Próbálom, de nem férek az elméjéhez! -mondta aggódva a Prof. Mindeközben Logan újabb és újabb sebeket szerzett, anélkül, hogy támadóján csak egy karolát ejtett volna. Végül a vasember mellett pihenhetett meg a hóban, annyi különbséggel, hogy ő az ablakon távozott. Scott újra magához térhetett. Scott végre magához tért, s rögtön talpra ugrott.

- Na vége a játéknak! -kiáltotta és levette napszemüvegét. Egy pillanatig néma csend borult a teremre, majd pirosra színeződött a terem egyik fele. Scott gyengítetlen lézersugara telibe találta az asztal mögött álló Severt. De mintha orkán erejű szélben állt volna a vérfarkas, előre dőlt és küzdött. Csigalassúsággal, de előre araszolt. Egy pillanatra megjelent egy emlék, egy foszlány a valamikori boldog élet lezárásából maradó vízió mely minden álmát kitöltötte Severnek: Két fénypont jelenik meg a távolban, s rohamosan közeledik egy békésen sétáló pár felé. A fényszórók hirtelen jobbra billentek, mintha két ember himbálta volna lámpását. De nem emberek voltak. Az autó teljes sebességgel a párnak csapódik. A fiú oldalra pattan a kocsiról, a lány azonban fölfelé.
Sever érezte, hogy gyengül, haragja kezdett csökkenni. Egy másodperc alatt alakult vissza normális emberré, s Scott lézershowja kirepítette a már üvegtelen ablakkereten át a hideg valóságba.

Egy könnyes dobbanás

Ororo lépett először az ablakhoz. A hóban csak a továbbra is eszméletlen vasember és persze Logan feküldt, immár begyógyult sebekkel. De Sever sehol sem volt. Lábnyomok nem látszottak semerre, mivel az útról már el lett takarítva a hó.
Nem sejthették, hogy Sever nincs is olyan messze mint gondolnák. Egyvalamire rájött azonnal. Őt sem a normális emberek nem fogadják be, s mostmár a mutánsok sem. Most érezte csak meg az igazi magányt. Úgy érezte, a csillagok is hátat fordítottak neki. Messziről látta, hogyan segítik fel Logant a hóból és viszik be a másik férfit. A kitáruló ajtóval mintha egy utolsó másodpercnyit kapott volna a szeretetből, ami őt fogadta az intézetben. De az ajtó becsukódott, és a boldogság utolsó sugarait is bezárta. Elzárta Sever elől. Szíve egy utolsó, egy könnyes dobbanásig gyászolta a múlt szép napjait, majd átugrott a parkot övező kerítésen és elnyelte őt a bánat.