Tükörszoba

Repedt tükörszobában állok,
vitéz jön el a lelkemért,
mikor éjjel elérnek álmok,
küzdök bátran a semmiért.
Vizek zúgása már nem csábít,
s az éji küzdő holt világ
nem rémiszt, és régen nem ámít,
hű bánatom új hegyre hág.

Egy elvetett kő hív magához,
s mint gyáva barmot úgy terel,
megpillantom, közel a város,
de szavamra már nem felel.
Mint kőbe vésett fáradt arcok,
s mint síró gyermek napjai,
gyűlnek, gyűlnek, gyűlnek harcok,
s fogynak a múltunk titkai.

Árok mélyén fekve sok éjjel,
mint csavargó az út szélén,
úgy szórom, szórom szerteszéjjel
kincsem e borús féltekén.
Tán csodát várok esős reggel,
midőn a hang el nem ereszt,
most rá gondolok szerelemmel,
holnap síromon lesz kereszt.

Dolgozni sovány karjaimmal,
csak múló, fáradt szenvedély.
Vad álmom hosszú kínjaival
győz a bú s lelkem reszket, fél.
Véső helyett tollat ragadtam,
egy tiszta papírt, s érzelmet.
Agyamat, lelkemet eladtam,
csak egyet nem: a szívemet.

Flaskám mélyén csak méreg lappang.
Sokan hiszik, megőrültem;
mikor szólal a déli harang
csak fekszem szomjan és étlen.
Nem valós tán a Napnak fénye,
mely körbe jár a szobámon,
és az sem biztos, hogy értelme
lesz e versnek e világon.