Tovatűnő évszakok

Az élet forgatóereje a változás,
Ami néha oly meseszerű akár egy látomás,
Máskor rémálommá válik a vágyódás,
Majd jóra fordul minden: 1 varázscsapás.

Láttam én már tovatűnni megannyi évszakot,
Üdét, perzselőt, szörnyűt, jégcsapost:

Megannyi Ősz köszöntött már engem,
A fák halálával jókedvemet temettem.
Néztem, ahogy fehér takarót vont rájuk az ég,
Ezzel lelkem egy darabját ragadta el a Tél.

Mégis mindig új Tavasz éledt, s élesztett újra,
Jégvirágos takaró alól előbújt az öröm kútja.
Minden egyes virágszirmot köszöntöttem én,
Tereltem az Nyár felé, mit itt hagyott a Tél.

Napsugarával simogatta a természetet a Nyár,
Felélesztette a szerelmet, majd az idővel tovaszállt.
Újra eljött hát az ősz, rothadó lelkével,
Pusztítva Nyár értékeit; minden szépségével.

Mégis azt kell, mondjam, mit tapasztaltam már,
Minden Őszre eljön majd az új, éltető Nyár!
A türelem a kulcs, mellyel áthidalod az időt,
Hiszen a vihar verte talajból is hatalmas fa nő…