Tört szívvel

Megtört szívemben hamvad a láng
elhalkul a lobogása, búcsúzni készülök
szépen, csendben, emléke e szerelemnek
mint magasból látszó érthetelen körök,
maradjon kitörölhetetlen maradjon örök.

Rég meg kellett volna tennem,
akár könnyekkel is a szememben,
nem könnyű, szavakat találni,
nehezen írok - félek - nem tudok,
mivel a szívemből egy darab
- mióta megismertelek -
mindig érted dobogott.
Az érzés sokáig rejtve maradt,
féltettelek Téged és magamat,
soha nem kérdeztelek, az idő
csak haladt, nem beszéltünk
hosszú évekig, nem is láttalak.
Néha eszembe jutott, ha
álmomban megjelentél, a Te
álmaidban volt-e helyem,
fogtad-e a kezem, vajon szerettél?
Csók olvadt-e a szánkon,
érezted-e illatom, sétáltál-e
velem szivárvány alatt,
voltál-e a párom?
Mikor igaz lett a képzelet,
- már tudtad -
hogy szívem fele a Tied,
de Te, az egészet kérted,
- én adtam boldogan -
bolondul szerelmes voltam,
s mert Te is szerettél, elvetted,
kinyitottad rejtett kamráit, és
végül, mégis darabokra törted.
Lassan összerakom - mint aki
nem tehet mást - a törött cserepet,
fényes, csillámporos mázán
látszanak a hegek, soha
nem múlnak el róla a sebek,
örökké égnek a varratok
- mint műtét után -
még mindig fáj, még mindig
nem önmagam vagyok.
Búcsúzni szeretnék, de erőm
oly kevés hozzá, hogy ne írjak,
ne várjam a leveled, szívemből
egy kis darab, még most is,
még ma is, együtt dobog Veled.
Hányszor eszembe jut,
mennyire ragyogott a szemed,
ha tudtad, hogy várlak, ha arra
gondoltál, ölelő karjaimba zárlak,
összefonódott lélek és test Veled,
mámoros percek varázsa adott erőt
a holnapokhoz, s hogy édes legyen,
nem kellett méz a csókjainkhoz.
Képzeltünk magunknak havas tájat,
hol hóvihar tombolt, elzárt bennünket
a külvilágtól, benne menedékházat,
meleget adó kandallót, szerelmes órákat,
gyertyafényes vacsorát, megvetett ágyat,
a szívek ritmusának legszebb zenéjével,
igaznak álmodtuk - és igaz lett -
megéltük, forró szenvedéllyel.
Sétáltunk egymás kezét fogva, voltunk
földigérő, vízparti fűzfa foglya, ránk
borult a jótékony lombsátor, ajkad
olvadt fagylalt ízét csókolta a számról,
forró ölelés, szikrázó vágy - már tudom -
akkor még nem fájt, még nem éreztem,
hogy ez más, hogy ez már búcsúzás.
Emléked azóta, a szívembe zártam,
de a kulcs ott van még, ott van Nálad,
s Te mindig kinyitod, ha úgy érzed,
elszakítani szeretném az utolsó,
azt a vékony, azt az egyetlen szálat.
Szeretlek, ezt nem tagadhatom,
mennünk kell tovább, külön utakon,
talán enyhülést hoz, ha felejtem,
hogy fájdalmas, gyönyörű emlék,
igaz szenvedély volt, igazi Szerelem.