Töretlen bizalommal írom soraim elejét,
Hogy megismerjem, a bátorság melegét,
Tobzódó gondolatok hagyják el agyam,
És közben villámok cikáznak szemeim alatt.
Annyi forrás, és még több csavart teszek bele,
Hogy a végén majd csak meglepetés legyen,
Toll, tinta, papír és egy üveg brandy kell,
És minden részlet pontosan a helyére megy.
Kezem mozog, életre kel a finom ital árán,
S szívem nagyot dobban minden korty után,
Laza érzékek, mosolygós vigyorgás hull reám,
És a szavak most, összefüggéstelen pacák.
Bárgyú tekintetem az üvegre összpontosul,
Csak nézem, és elvesztek valami fontosat,
Már nem érzem az írás örömét se a késztetést,
Mert berúgtam újra az elvonó közepén.
Első ránézésre azt mondanám, hogy falusi lakodalmak illuminált vőfélyei verselnek ilyenformán. Kicsit a kín-rímek is ezt idézik, és az erőszakkal sorokba zsúfolt, szótagszámra fittyet-hányó szavak... (pl. ha a 4. sorból elhagynád az egyébként is felesleges "közben"-t, két sorban már egyezne a szótagszám.
Második ránézésre - végigolvasván - láttam a poént, ami talán mégis igazolja az illumináltság érzetét, és magyarázatot ad a vőfélyes verselésre.
Jó ötletnek tűnhet, de én nem tartottam annak. Ha parodizálni akartad ezt a magában is bohózatnak számító cselekményt, s ehhez alkalmaztad az általam kifogásolt formát, akkor elnézhetőek a hiányosságok! Egyetlen megjegyzéssel: humort nehezebb írni, mint komolyat, a paródiának majdnem jobbnak kell lennie, mint az eredetinek, tehát ha az elvonó közepén verset ír valaki, ott mindennek szigorúan a helyén kell lennie ahhoz, hogy jól (hatásoson) álljon a sztori.