Találkoztunk...

Találkoztunk...
Vajon a sors akarta így?
Vagy csak véletlen egybeesés?
Azt mondtad,hiszel benne...
Hiszed,hogy így kellett lennie.
Hiszed,hogy ez nemcsak véletlen.
Hiszed a sors akaratát.
Hiszed,hogy nem vág át.
Azt mondtad,nem bántad meg,hogy így hozta a sors.
Nem bántad meg,hogy találkoztunk.
Nem bántad meg,mert boldog vagy...
Boldog vagy,mert olyannal lehetsz,akit tiszta szívedből szeretsz és ő viszont szeret...

Te tudtad,hogy számodra milyen lesz az Igazi.
Tudtad,de nem tudtad,hogy az én leszek.
Én sejteni sem sejtettem,csak azt tudtam,hogy olyan valaki kell,akit irányítani tudok...
Miután megismertelek jöttem rá arra,hogy nem olyannak kell lennie,amilyennek én akarom látni.
Olyan legyen,amilyennek Isten formálta...
Olyan legyen,amilyen ő saját maga...

Mindketten tudjuk,ki számunkra az Igazi,azonnal éreztük,mikor egymásra néztünk!
Eleinte,mint gyáva gyermekek,úgy viselkedtünk egymással,s csak mint holmi játékszerre,úgy tekintettünk a másikra...
Barátok lettünk,aztán ezt a barátságot mély érzelmek nyomtál el,miket nem ismertünk fel.
Eltelt egy kis idő,mire rájöttünk,hogy ez a szívünkből szól,mely lehet akár egy szimpla fellángolás vagy egy tűz,mi kialudhat.
Valóban tűz volt!De ez a tűz,ami kettőnk közt lángol,sohasem alszik el!
Ha a sors távol tart is minket egymástól,a lángok megmaradnak és a tűz örökkön-örökké égni fog!