Jelentéktelen porszemként veszünk bele a megsemmisítő, Hóhér-Időbe, melynek csupán csak fizikai manifesztációját ismerhetjük. A percek háló-húrokkal - igaz ugyan -, még bőszen, s kitartóan megkapaszkodnának a szervek, szövetek s molekulák kohéziójában, mondván; ha az oxigént szállító véredények eljutnak rendeltetési céljukhoz titkos szívkamrák pitvaráig a Lét tán nem is tűnik annyira lehetetlennek, bonyodalmasan összetettnek. Hiába a távcső, vagy a lelki utakon történő megismerés-kutatás: aki odabent rab lehetett csupán, odakint egyre viszontagságosabban boldogul.
Ingalengető bolond Yorick, aki még utolszor mégiscsak alaposan megsikálja a halandó koponyát, míg észreveszi, hogy nem maradt beszélő nyelve, hogy a szavakat hirdesse. Végtelen s mégis Végesnek érezheti az Ember jelentéktelenségében önmagát is; ötfős hölgy asztaltársaság, banális, gyermekkori gyilkos-tréfák, miközben az egyik fél - rendszerint -, minden esetben a sebezhetőbb rendre megsértődik, míg később a barátság próbája épp ezért bukik el.
- Könnyebb dolgom lehetne, ha az illető hölgykoszorú tagjai is inkább Theirésziász-szemekkel látnák a bennem morajló Egy-lényeget; hogy kálvária-Odüsszeiát jártam sokáig s lettem megkeseredett, sokszor fölösleges cinikus. A nemlét enyhítő nyugalma most még kitartott türelemmel várakozik, nem tudni vajon meddig?! Elsorvasztott ígéretekből képtelenségnek tűnik mindennemű szilárd-tartós építkezés. Gyűlölt beavatások korszakában kiakartam vonulni, mert talán egyedül csak én hihettem: másként is lehet! Lassan csordogáló könnycseppé lett a fájdalom éppen úgy, akár a megaláztatás. Mit érhet, ha az ember maga után felégeti a megmaradt mentsvár-hidakat?!