Sétálok az utcán...

Sétálok az utcán,
Könnyem csorog az arcán,
Látom az eget sírni,
Hallom a földet kérni,
Hogy ne menjek el sehova,
Mert ott a halál vár rám és suttogja,
Hogy várjam meg a változást,
Az újvilágba csobogást.

Félek attól a naptól,
Mikor a jövő kitárul a szótól,
Mikor kimondom azt, mit lehet,
Mikor elmondom az életemet,
És nem félek szembenézni azzal,
Ami a hátam siratja azzal,
Hogy éljen még a jövő,
Akkor is, ha a sötétlő.

Feketeség amerre nézek,
Nincsen biztonság, ahová lépek,
Nincsen egy biztos pont,
Ahol az élet nem gond,
Ahol mosolyog rám az élet,
Mosoly vár rám, hisz kérek,
És amit kérek, megkapom,
Amiért küzdök, ellopom.

Minden megvan ottan,
Nem vizsgákról szól a dallam,
Nem arról szól az ének,
Hogy meddig kell még élned,
És egész más a víz íze,
Nem vérrel van elegyítve,
A tó csillogása is épp olyan,
Amilyen a dallam.

Az ég színe olyan sárga,
Mely kékségében árva,
Mosolyog a hold, az élet,
Rám tekint, hisz nagyon kérek,
De kapni, azt már nincs remény,
Hiába vársz, míg van remény,
De te csak hiszed, hogy az-az,
Pedig az a pokol, meg amit kapsz.

El tán soha nem megyek,
Bár várnak a csipkés hegyek,
Vár engem még oly sok táj,
Annyi minden mely visszavár,
És enyém lehetne minden, amit látok,
Minden mit én mindig várok,
Az éj egyszer még enyém lehetne,
Az élet egyszer az Övé lenne.

De én akkor is maradok,
Ha itten pusztulok,
Ha csak az írás lesz, mit ehetek,
Ha csak a könny lesz, melyen nevetek,
Mindamellett most ünnepélyesen fogadom,
Az életet oda Nem adom,
És nem fogok elmenni sosem,
Bár néha gondolkodok ezen.

Lehet, néha mondok olyat,
Melyet csak gondolni akarok,
Lehet, néha cselekedet lesz,
Az, ki a végtelenbe vesz,
Mégis állok csendben,
Az ég kékje mögöttem,
És csak nézek a semmibe,
Szemem már könnyekbe.

Mosolyom nem látszik,
Arcom könnyben ázik,
Szemem csillog a napsütésben,
Kezem mocskos a vér ízében,
És talán nem is ez vagyok én,
Talán az egész csak olyan vén,
És elveszek azon a ponton,
Mikor az élet meghal a gondon.

Becsukom a szemem,
És látom, hogy élek,
Érzem az öröm mámorát,
Az alkoholba rejlő valóját,
Egy lány édes és igaz csókját,
A zene lágy, finom sugarát,
Egy hegyi patak hűsségét,
A előtörő vér hőjét.

De tudom ez nem a valóság,
Tudom, az igaz messze jár,
És továbbra is csak félek,
De Itt, ezen a földön élek,
Itt érzem a szívek dobbanását,
Erre a világra várom a valóságát,
És itt nem félek szembenézni azzal,
Ki a tükörből rám ront a szóval.

Rám ront a szóval,
Egy záporozó hóval,
És kék lesz majd a tetemem,
Tűzben égő szememben,
De akkor pulzusom már rég nem ver,
Testemen a dög vesztegel,
És csak az emlék, melyben itt vagyok,
Csak a gondolat, melyben én szólok.

2005. január 23.