Senki szigete

Ki hajózok én a holtak tengerére,
Mert a sikolyok nem szűnnek.
Bánatomat elregélem majd
A rumos vödörnek.

Vigyorogva pörgök a gyilkos örvényben,
Vagy keresztet vetek és sziklának futok,
Hisz, özvegye vagyok már csak jóságomnak.
Bármi kincset rejtek, Mennybe nem jutok.

Ha nem alszom el a véres habok ágyán,
Megnyugszom majd hajóm padlója felett,
Átölelem a könnyel itatott párnám,
S álmodok magamnak csendes szigetet.

Álmodok magamnak sima tengerpartot,
Titkolózó erdőt, zengő madarat,
S átkozom a vétkes éltű, őrült várost,
Cifra szeretőket, hazug aranyat!

Bezárom magam a Senki Szigetére,
Csendes magányomban az idő nem halad.
Álmomban a valós önmagammá válok:
Lázadó leszek, vérengző fenevad.

Kitöltöm dühömet sima tengerparton,
Ledöntöm az erdőt, s ölök madarat.
Már az Erőszak is megrémül erőmtől,
S párban fut el vele a gyáva Harag.

Így oszlik bánatom homálya az erdőn.
Bezártan lehetek itt, újra szabad,
Zúgom örömódáját a sápadt Holdnak,
Csodálva millió, ékes darazsat.

Megnyugvásom után elnémul a hangom,
Rám hullnak az üdvözítő csillagok,
S a Senki Szigetének sima tengerpartján
Lángok között, mosolyogva, meghalok.