Segélykiáltás az álarc mögül

Egyszerűnek látszik,
De túl nehéz.
Túl bonyolult
Ez az egész...
Túl sok a gond,
Jaj, megemészt!

Csak az emberekkel
Történik mindig így,
Csak az emberekhez
Nem vezet soha híd,
Csak az emberektől
Rettegek szüntelen,
Csak az emberek közt
Fáj úgy az életem.

Bárcsak ló lennél!
Szelíd fríz, vagy bolond gidrán,
Bátran odamennék,
A sörényedet megsimogatnám,
(Átölelném a nyakad,
Csókot adnék a szemed közé...)
És nem félnék folyton,
Hogy belémrúgsz, vagy megharapsz,
Hisz pont az a gondom,
Hogy velem emberek teszik mindig azt...

...S hogy te is ember vagy...

S tán villám a szikra,
Mely meg-megcsillan a szemedben,
S őrült vihart hoz,
S elpusztít mindent újra bennem...

Nem kérem, hogy megérts,
Mert nem éltél, és nem látsz eleget,
De tudnod kell, én
Csak ha valami nagyon fáj,
Akkor nevetek,
És mindig azt bántom,
Akit a legjobban szeretek.