Részegen

Üres-árván zúg a papír,
Nincsen rajta fél sor sem,
Rá nem ír már soha senki...

Árván sírak a sorok,
Tompán folynak a borok,
Az elme ajtaja zárul,
A fehér papír megsárgul.

Kitárul egy másik világ,
Rózsaszínben kacsint reád,
A lét határa felszakad,
Súlytalannak érzed magad.

Jönnek körbe a barátok,
Mókásan tátog a szátok,
Süppedek az emlékcsöndbe,
Lentről nézve minden görbe.

S mikor kihűlt már az álom,
Alig állok meg két lábon,
Betonbunkóval sújt arcon,
Egyedül a jeges placcon.

Nem változott meg a semmi,
Nincs értelmes újra enni,
A magány mint hű jóbarát,
Újult erővel tör terád...