Rab

Börtönben ülünk egy cellában
Velem együtt még öten
Teszem fel a kérdést magamban
A sors miért oly kegyetlen

Várunk a kivégzésünkre, várunk mi,
Oly búsan, tehetetlenül
Eltiporva megalázva,
mi vagyunk csak egyedül

Nem akarunk tovább szenvedni
De szavunk nem sokat ér
Mit lehetne még megpróbálni
Szorongva kérdem én

Engem visznek utoljára a kivégzőhelyre
Elöttem van szeretteim könnyező szeme
Nincs ezen a helyen senkinek se szíve
Segíts nekem kérlek, mindenki Istene

Öten állnak elöttem, fegyverrel a kezükbe
Egy maszkos ember kendőt köt a szememre
Nem látok semmit csak hallom a lövést
Sorsom a halál és a feledés