Kezemen lecsorognak
életem utolsó, vörös cseppjei
és míg írok, tollam
életemet a lapra csepegteti.
Nem lehetek már élő,
hiszen az élő nem fázik belülről.
Nem béleli őt égető
jégpáncél magában, és nem is hűlő.
Eláztatják a lapot
életem utolsó, vörös cseppjei.
Ő, aki csak ül, amott;
érte fogynak könnyeim.
Nem fogja tudni, soha! -
mert életem eláztatja versem -;
hogy ez neki volt írva.
Nem kell másnak sem tudnia, csak nekem.
Kezemen végigcsorog,
életem legutolsó, vörös cseppje.
Tollam - mert én nem írok -
őt már a földre csepegteti le.
Ha nem akarsz lemaradni:
Értesülj a legfrissebb történetekről első kézből ott, ahol akarod!
Legfrissebb történetek:
2025-04-11
|
Sci-fi
Az alábbi írás egy történet első része, nincs befejezve, finomitasra szorul, egy szilánk....
2025-04-07
|
Történetek
Egy szombat kora délután belerúgtam az ajtófélfába s eltört a lábujjam, s ha ez nem lenne...
2025-04-02
|
Regény
Emma, egy fiatal és sportos lány, élete fordulóponthoz érkezik, amikor a 18. születésnapja...
2025-03-27
|
Merengő
A borját szoptató tehén, vagy a becsapódó aszteroida, vagy a megafos hazugságai. Ti délceg...
2025-03-20
|
Horror
A telefonja vibrálni kezdett, nálam pedig megjelent róla egy kép a kijelzőn.<br />
– Ez így...
Friss hozzászólások
laci78:
akkor a szokásos kérdés: ETA?...
2025-04-15 15:51
Legnépszerűbb írások:
2010-09-23
|
Egyéb
Barbara, Kedves!<br />
A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor...
Hasonló versek
Nehéz dolog, hogy ne szeress,
Mi a fájdalom s a bánat mikor szeretsz?
Hozzászólások
Mellesleg ·
Mellesleg mi a véleményetek erről a versről?