Kezemen lecsorognak
életem utolsó, vörös cseppjei
és míg írok, tollam
életemet a lapra csepegteti.
Nem lehetek már élő,
hiszen az élő nem fázik belülről.
Nem béleli őt égető
jégpáncél magában, és nem is hűlő.
Eláztatják a lapot
életem utolsó, vörös cseppjei.
Ő, aki csak ül, amott;
érte fogynak könnyeim.
Nem fogja tudni, soha! -
mert életem eláztatja versem -;
hogy ez neki volt írva.
Nem kell másnak sem tudnia, csak nekem.
Kezemen végigcsorog,
életem legutolsó, vörös cseppje.
Tollam - mert én nem írok -
őt már a földre csepegteti le.
Ha nem akarsz lemaradni:
Értesülj a legfrissebb történetekről első kézből ott, ahol akarod!
Legfrissebb történetek:
2026-04-03
|
Horror
A formás bölcsészlány lassan odasétált, majd ráhajolt az állványra. A popsija a levegőbe emelkedett....
2026-03-23
|
Történetek
<br />
Szivárog a kukid, mondta Ádám mosolyogva, miközben az ujjával letörölte az előválladékot,...
2026-03-12
|
Egyéb
A végtelen unalmas munka közben elkalandoztak a gondolataim és minduntalan Gabika járt az...
2026-03-01
|
Novella
Gábor az újságíró sikeresen beleszeret egy luxusprostiba.
Friss hozzászólások
Legnépszerűbb írások:
2010-09-23
|
Egyéb
Barbara, Kedves!<br />
A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor...
Hasonló versek
Beküldte: Anonymous ,
2004-03-16 00:00:00
|
Szerelmes
Valamikor réges-rég,
összejöttünk te meg én.
A csillagfényű éjjelen,
meglágyult irántad a szívem...
összejöttünk te meg én.
A csillagfényű éjjelen,
meglágyult irántad a szívem...
Mi a fájdalom s a bánat mikor szeretsz?
Hozzászólások
Mellesleg ·
Mellesleg mi a véleményetek erről a versről?