Pokoli utakon

Még kilométerek vannak hátra,
Semmi sem érdekel már,
Húzom a gázt.
Elvakult dühöm nem ismer határt.
Alig pár óra telt el,
Mióta otthagytalak,
Elsietett döntés volt, a hibám
Elismerni nem voltam képes.
Most már mindegy, vége már.
Dühömben húzom a gázt,
Aszfaltot súrol a térdem,
Le kéne nyugodnom, mert halál a vége.
A halál motorozik az utakon.
Hirtelen gondolat...nem!
Azért sem megyek vissza!
Blokkol a kerék, gumifüst,
Visszafelé száguldok már.
Hiába, nem vagyok ura önmagamnak.
Megérkeztem. Hallgatom a tüzes cső
Pattogását, s nem vagyok rá képes.
Nem vagyok rá képes, hogy bemenjek.
Megtettem, megtalállak, sajnos.
Vérben úszik minden, már mindegy.
„Te tetted ezt!”- Üvölti bennem egy hang.
A halál megelőzött, lassú voltam.
Könnyes szemmel, remegő kézzel,
Újra itt hagylak, most már örökre.
Hasal az út a kerék alá,
Cikázok az autók közt,
Könnyeimtől semmit sem látok.
Felvillan valami, már elkéstem…
Ember és gép roncs hever az úttesten.
Időben érkeztem, a másvilágra utánad.
Megígértem, hogy soha nem hagylak el,
Most már nem is foglak.
Életben és halálban is tied maradok!