Pille

Éjszaka van, alszik már a táj,
sóhajt a csöppnyi pille:iszonyú ez a magány!
el kéne szállni új mezők, erdők
tavak felé,
de a teste gyenge, a szárnya szakadozott...
hirtelen felkiált : Gyakorolni fogok!
mint tollpihe, oly könnyedén
ugrik eggyet : fel, fel az ég felé!
Egymás után rója a fárasztó köröket,
szárnyára a holdsugarak vernek ezüst szögeket,
nemsokára a világ elhomályosul, vékony kis teste megtörik,
bágyadtan, csendesen egy pókháló felé esik.
Próbálja kikerülni.
Nemmegy.
Nincs elég ereje.
Az aljas csapda pille-tetemekkel van tele.
Érzi a csípést, aztán forog vele a világ,
egyre halkabban hallja a tücskök fülsértő dalát.
Lelke elindult új mezők, erdők,
tavak felé,
ahol virágzik a szeretet,a jólét és a remény.
Ezért,
akit a bőség, a vágy elvakít,
és aki nem ismeri saját korlátait,
előbb vagy utóbb,
de egy pókhálóba esik.