Ősz idusán

A táj már álmodik, színes takaróban,
Fáradt szú percen a vén akáckaróban,
A szél is lassan fú, az idő is csak mászik,
Öreg róka a réten, álmosan vadászik.

Lassan hull a levél, olybá mint az álom!
Utamat keresem, de bíz, nem találom.
Lombhullás fejemben is és ez nagyon zavar,
Bekebelez a sötét, s eltemet az avar.

A Hold se mozdul, elfáradt az égen,
Pihenni vágyik, hisz nem pihent már régen.
A Nap se soká mutatja, az égen meg magát,
Őszi dunyhás lakban, vert magának tanyát.

A táj akár egy fénykép, minden némán áll…
Éber sokaságot, itt már senki nem talál!
Minden ólmos-fáradt, csak pihenni vágy,
S börtönömmé válik, egy meleg-puha ágy.

Az éj oly hosszú, hideg és kemény,
Az ember úgy érzi, megfagyott a remény!
Ellopták a Napot, komisz-csuda lények,
Sötét erdő mélyén gyúlnak, most e lopott fények.

Szemem lehuny…egy meleg szoba…
Indulni készültem…de már nem is tudom hova…
Elnyel az ágy…nehéz vagyok nagyon,
Átölel a meleg és én örömmel hagyom!

Tompa zajok…de talán, már álom,
Valamiért nyúlok, de sehol nem találom,
A takaró rám kúszik, szorosan becsavar,
Melegít serényen, mint földet kint az avar.

Kint? Homály..színes varázs, sötét…néma árnyak!
Levelek lehullva tűnnek, mint lelkünkben a vágyak!
Pihenni csak…egy meghitt tűz mellett…
Lelkem melegéhez éppen ennyi kellett!

S egy út vár az éj rejtekébe…mélyen,
Tündérek, s manók, vezetnek át az éjen,
Világos és meleg…vidám sürgés vár,
Lelkem mélyén végre, újra tombol a nyár…