Őrület

Szemei tágra nyilva,
de arcára egy érzelem sincs írva,
kopogtat az ujjaival,
s néz egy pontot nagyon,
talán kicsit zavarodottan
ezen a korai alkonyon.

Feláll hirtelen,
s benne a dühe
lángra gyullad
dűt-borít,
tombol,
őrületében,
ahogy talán még sohasem
tette eddigi életében

Lassan kifullad,
térdre hull,
elméjén a téboly elhatalmasul,
De feláll és újra neki indul
belöki az ajtót és kilép
az utcára,
üvölt fájdalmába,
jöjjön valaki!
Öljön meg! Vagy ha
nem megy neki?
Majd én ölöm meg!

Az utca csendes,
de nem a félelem
lengibe,
csak a mármegint
sóhaja
Üvöltözik, kiabál!
NYULAK!
legyen annyi bennetek,
ha már nem hallgattok meg,
csak tudomásul vegyetek!
gyertek ki!
és tekintsetek rám!

Engem magától nem visz el a halál!
Én erősebb vagyok annál!
Zárkózzatok csak be!
Folytassatok strucc-politikát!
Kinn áll az utca egymaga
lassan megnyugszik,
bár a levegőt reszketve veszi,
ezt a napot ha más el is,
ő biztosan nem feledi,
bemegy,
az ajtót magára zárja,
és bebújik a szobába,
leül a földre
lábait felhúzza,
kezeivel védőn átkarolja,
s újra előre tekint,
figyeli a világ rezzenéseit...