Odabenn

Életuntan feszengsz egy csöpp kis szobában,
S mások próbálnak fejedbe tuszkolni vad dolgokat.
Nézel, s tán imádkozol magadban, hogy itt ne....
Csak itt ne maradj!

Aztán már tovább ér szemed világa,
Mint a nyomorult pár méteres vonal.
A távolban mutat mi eddig elmaradt,
S az élet fenyegetettsége tipor.

Minden homályba borul körötted,
A léted vihara sodorna tova,
De próbálod megtartani magad. Csak most...
Most ne legyél ostoba!

És már a homályban kitisztul látásod,
Elméd megnyílik, tisztán hallasz tán....
Belül azonban semmi nem változik,
Körülötted sincs más, csak konokság.

Megszokva körülted körülvevő környezeted
Nem is számít már semmi,kár...
Cak hogy eme rideg, kegyetlen világban
Egy ember jutott neked, senki más.

A többi népek diktálnak, írnak,
Vadul dübörögnek tova, s menekülnek is.
Oh nagy vagy Te ahhoz, hogy ezek itt
Sárba tiporjanak téged ma.

Minden nyíl az úton túlra mutat,
A távolba, a messzibe, a végtelenbe...
Csak várd a jelet, melyet adnak neked,
Már csak pár nap és végre vége van.

Összeszorított foggal küzdesz, hogy élj,
Hogy fel ne add, hogy van még remény.
"Küzdve küdj, és bízva bízzál"- mondták,
De kiveszett az a régi, igazi szép világ.

Mindenfelé bűn, pepecselő emberek,
Gyarlók és mostohák, dőlnek a falak.
A tűz pusztít a víz nem olt,
Mindenfelé nemzeti vész és haláMeztelen emberek,

Vicsorgó fogak,
Mindent tesznek, mi erkölcstelen
A fű zöldje, az ég kékje.. Ám nem!
Itt már nekik mit sem ér.

Magyarázkodás, tagadás, hazugok,
Nincs semmi szent vagy sérthetetlen tán.
Borzalmak földön és égen,
És ez nem csak a látszat már.

Egykoron megjövendölték nekünk,
És a rossz mindig hozza a bajt,
Árvák vagytok, vagyok, vagyunk mind...
Már nem bírom! Én! Maradok kint.

Példát mutathatnánk, de nincs kinek,
Vadak vagyunk, miként ős vezéreink
Dühe söpört végig népek földjén,
S most már emlék, mi nem hat ránk.

És eljön a végítélet...
Mindenki megkapja saját keresztjét,
Cipelheti, nem kell távol,
Hisz nincs messze... A halál.