Nem kérted...

Nem kérted én mégis a szívemet adtam,
Ezért fáj annyira, hogy magam maradtam.
Pedig még mindig Te vagy minden gondolatom,
Minden arcban a Te arcodat kutatom.

Tudom azt, hogy nem jössz mégis mindig várlak,
Csak Téged akarlak, csak Téged kívánlak.
De hiába minden, hiába is kiáltok,
A szavak elhalnak, s én egyedül állok.

Lehunyom a szemem, újra látom arcod,
Fülembe még most is szinte hallom hangod.
Hogy lehet, hogy elmúlt, s mára csak emlék lett,
Az ahogy szerettél, s ahogy szerettelek?!

Emlékszem amikor azt mondtad:Szeretlek.
Akármeddig élek soha sem feledlek.
Te vagy a legfontosabb ezen a világon,
Olyan vagy akár egy beteljesült álom.

Mindent elhittem amit mondtál Nekem,
Nem gyanakodtam, nem is kételkedtem.
Aztán ritkulni kezdtek a szép vallomások,
Helyüket átvették a jó kifogások.

Rá kellett döbbenjek, hogy csak ámítottál,
Az érzéseimmel Te bizony játszottál.
Ezer sebből vérzik a megsebbzett lelkem,
S a gyógyulást én mégis csak Tőled remélem.

Miért azt szeretjük aki bántott minket?
Aki a sárba taposta a szerelmünket?
Miért van, hogy ennyire fáj a hiánya?
S miért zokog a lelkem még most is utána?

Pedig aki elment, azt hagyni kell menni.
Az emlékét ki kell a szívünkből tépni.
Miért vagyok képtelen mégis megtenni?
Miért nem vagyok képes végre elfeledni?

Vajon tudok ezek után más férfinak hinni?
Vagy miatta fogom a másikat büntetni?
Kívánom e valaha, hogy megcsókolják ajkam?
Vagy a magány marad örökre a társam?

Most úgy érzem soha nem hegged be a seb,
De az idő beheggeszti majd e fájó sebet.
S talán még rám is vár egy új szerelem,
S rám talál az ki boldog lenne velem...