Múlik az idő /Az utolsó számvetés/

Újabb perc telt el.
Még nem írtam egy sort sem.
Minden újabb dobbanás
Jobban fáj a szívnek.

Le akarom írni,
hogy mit is éreztem.
De csak lehunyom szemem.
Újra látlak téged.

Megjelenik arcod előttem, oly tisztán
látlak magam előtt,
látom, mennyit változtál.
Elteltek már évek is...
Bennem azóta sem,
nem. Nem.
Nem változott semmi.
A fájdalom a régi...

Harmadik év ez már.
Te épp csak megismertél.
Véled, vagyok senki-
Egy ostoba kis csitri.
De ki vagy Te? Mondd ki...

Múlik az idő.
Csak telik, és telik.
Fogynak a perceim.
Vér és könny patakzik.

De mondd, mondd hát,
meddig várnék már!?
Csak egyszer, ó, bár-
csak egyszer láthatnám,
hogy mosolyogsz, s
szemembe nézel, látnám!

Csak egyszer, egyszer,
egyetlen egyszer kérj,
hogy mondjam el, mi bánt,
vagy néha,
csak néha, ha hozzámérnél!
Ó, tudatlanság! hogy nem éreznéd,
hogy a pillanatban,
a bőröm, hogy felperzselnéd!
Bárcsak te is tudnád,
hogy múlik az idő!
Tudhattad volna.
De már késő.

S az idő megáll.
Nem történt meg.
Csak képzeltem, ennyi az egész.
Sosem érthetsz meg.
Sosem néztél rám.
Nézhettél volna. De késő már.

Tudtam, hát!
Tudtam rég!
Sosem szerettél volna!
Már azt is értem, mért.

De csak most, azt hiszem,
csak most először látom,
szemembe sem néztél volna.
Nem lettünk volna sohasem "barátok".

"Barátság"? Soha! Tudom, mit jelent, rég!
De egy pillanat -nem sok- ennyi sem lett még,
mit életedből rám szenteltél!
Pedig hallgathattad volna, hogy nevetnék.

Most sírhatok is, csak az ég hallja!
Egyre inkább elszenderül a szívverésem hangja.
Múlik az idő!
Már csak néhány perc, s többé senki,
senki nem hall engem már nevetni.
A fájdalom átjárt, de többé, többé nem!
Néhány perc, és többé valóban "nem vagyok senki sem".
Múlik az idő.
Már leírtam, mit kellett.
Minden újabb dobbanás
egyre halkabban zeng.
Múlik az idő.

Múlik az idő.