Miért?

Miért hallgat az ember a szívére?
Hogy szenvedjen? Vagy kifolyjon a vére?
Ne találjon kis kaput,
Min átszökhet, hogyha fut?
Búsuljon örömében,
Barangoljon az éjben,
Nem találva házát,
Vagy éppen a várát?
Rontson a szívével,
Öljön a művével?
Kiabáljon, ha nem fáj,
S legyen néma, hogyha fáj?

Nem erre kell nekünk a szív!
Szeretni, élni. S hogyha hív,
Teljesítni, amit mond,
Szót fogadni. Ő nem ront!

Ezt hittem én is.
Csalódtam mégis.
Elhagytam a szépet,
Szeretem a képet.
Szép nagyon a kép is,
Én bús vagyok mégis.
Hiszen a képet szeretem,
S miközben nyújtom tenyerem,
Leszakad a kézfejem,
S onnantól csak kérhetem.

Miért nem lehet enyém?
Miért kell nekem henyén,
Lazán szívemre hallgatnom?
Boldogtalan vagyok. Látom!

Ahogy fölkelek manapság,
Kinézek szobám ablakán.
Látok sok boldog családot,
Párt, és sok ezer barátot.
Mint hópelyhek levegőben,
Szállingóznak a hidegben.
A kisleány hintára ül,
Anyukája löki szentül.
A kisfiú focizni kezd,
Apukája passzol, figyel.
A hópelyhek szállingóznak,
Alig látom olyan gyorsak.
Célba is ér mind most rögtön,
A jutalmuk nem a börtön.
Csak egy nem ért velük célba.
Ő a lassúság. Nem Béla!
Szíve küldte a versenyre,
Esze volt, ki segítette.

Ilyen hópehelycsatában
Én vagyok a vesztes állat.
Lehetetlenre cseréltem
A biztosat. Ez a vétkem.
Ámítottam egy jobb jövőt,
Tudtam, nehéz lesz, hogy jöjjön.
De nem erre számítottam.
Vissza én nem mennék soha,
De szeretetet kérek én,
Nem ezer és egy verést.
Mért mondja rám majd az unokám:
Nem tudtál élni, jó nagyapám!
Talán, mert nem tudtam élni.
Csak szeretni, és nézni,
S a nehéz dolgokat nem elérni,
Inkább sírni, és csakis remélni.
Próbálni a lehetetlent,
Szeretni Őt, nem verebet.
Miért kell lehetetlent szeretnem?