Megtörve

Csemetéi, körül zsongják
Ruháját húzva kiáltják:
Adj ennem, innom kell!
Fektess le, és meséld el!

- Mit? – kérdezi félénken
Feje fölött keze megbillen.
Jaj, csak ki ne essen a tál,
Benne a paprikás, fortyanva vár.

- Miit? – kérdezi ismét az asszony.
Hangjában halk ingerültség zokog.
Annyi gyerek, annyi dolog,
Panaszkodik, csendben morog.

- Meséld, meséld el a mesét!
Tudod, a végtelen világ történetét!
- Igen, igen, mondjad már!
Kiáltják egyszerre, egy szörnyeteg hangján.

- Jól van, jól van, mondom már!
Csak leszusszanok, és mosok egy kis ruhát.
Megpihenve leül a székre, a lábost,
Az asztalra helyezvén le.

Olyan mintha öreg lenne,
Pedig még, jaj, a húszat se töltötte be!
Fiatal ő, tanuló,
Asszony sorsa nem hajlandó.

Mégis, most ennyi gyermek,
Hihetetlen, követni sem lehet…

- Na itt vagyok, mesélek!
Azzal egy vaskos könyvet tesz ölébe.
Kinyitja, csend ül mindenütt,
Gyermekei szemében, boldog ámulat ül.

Ő is nézi, csodálja,
Még anyja adta kiskorába.
Akkor fehér volt a hímzés rajta,
Minden lapján vörös pecsét nyoma.

Ám most!
Szikkadt, poros lett,
Évek fájdalma,
Mi csendben letelepedett, s megrágta...

Könny szökik szemébe,
Hullik kezére.
Elmúlt, elment, nincs többé.
Ez a jövő csak az Övé!

Fölnéz, és lát.
Ismét csak peregnek a könnyek,
Elszállt remények, szép évek.

Sír, de magasem tudja miért,
Ott előtte mindenki remél!
Barna, kék, zöld szemek,
Őt nézik, gyermekek.

Ő is az! – kiáltja.
De belül elnyomja az anyaság gyásza.
Nem kellenek, se nagyok, se kicsik, ő nem anya, gyermek még
Hagyják elmenni, elinnét!

Nem akarta ezt, ébred rá,
Nem álmodik, magány várja.
Kongón üres szekrény, hűvös ágy
Melyben egyszer, férje feküdt…
S tán az óta, évek múltak, el
Vártak rá…

Sír, még mindig.
A poros lapok, eláznak.
Tinta folyik szoknyájára.

Fölkel, elmegy.
Ki a kertbe, a kopár földre!
Mögötte a gyermekek:
- Anya, miért nem mesélsz,
Miér’ remegsz?

Nem szól, nem hall.
Ki lép és ott hagy.
Minden mi egykor szép volt,
Belül romlott maradt!

Mögötte állnak.
Csendben.
Már csak egy vörös szoknya libben.
Az anyjuk, az ő anyjuk.

- Hova megy?
Kérdi egy kislány.
Nincs válasz, nem tudnak rá.

Ott állnak ők, 11-en,
Ezernyolcszáz kilencvenkettőben.
Szemük vörös, ajkuk száraz,
Hol az étel, ital?
Elmarad a mese mára?

Ott állanak ők 11,
Kik egyedül maradtak egy életben.
Volt egy apjuk, meghalt rég.
Volt egy anyjuk, tán nincs még?

Majd jön egy másik, a sok tucat közül,
Árva házak, roskadt kertek mögül.
Rút csapda miben tengődnek,
Hamis volt az álom miből ébredtek.

Ők csak gyerekek.
Értetlen, oktalan gyerekek.
Még is a sors, rútul becsapta őket.

Eközben messze a föld végén,
Hol az óceán véget ér,
Áll egy nő,
Fiatal és életerős,
Lelke még is,
Elveszett élete romjain nő.

Tébolyult elme?
Nem hiszem.
Egy reménytelen kép ébresztette fel.
Most, vár és vár.
Valami kitisztul,
Valamiért kár.

Végre ott van, látja, mit már régen kívánt!
Nincs nyafogás, nincs sírás
Nincs fehér könyv, de ott! A végtelen óceán…

Áll és nézi a háza mellett lévő kukoricaföldet.
Azt hiszi tenger, víz melyet gyorsan nyel.
Torkán hullik, a nyers föld,
Por leple alatt, fulladozása nő.

S a víz mi kellemesen hideg,
Hirtelen dagadni kezd.
S az asszony ki megtört,
Fiatalon felnőtt,
Ott áll a föld felett,
Csendben, zihálva, megremeg.

Zokog, mert mi szépnek tűnt,
Hamis vágy lett,
Megfosztva a látomástól,
Haldokolva nevet.
Az álom, hihetetlennek tetszett.

Fulladozik, fuldokol,
A bolond álom haldokol.
Ő ki hazatért,
Azt hitte megtért.

Térdre rogy, és megszédül,
Dobog a szíve, lélegzik még,
De vajon?
Miért is él?

S az asszony ki megtört,
Ki álmot kergetve elmenekült,
Most egyedül, cél nélkül,
Az életéért könyörgött.

Nézzük, ahogy eltűnik,
Majd a föld mélyébe temetik.
Mellette a 11 gyermek,
Ki anyukkal együtt,
S nélkül, bár hogy nézzük,
Mindig árva volt,
S mindörökké árva lett.

Vége